2017. május 26. Névnap: Fülöp
Ami engem illet, én szabványtestű nőként sem kérek a női mivolt ilyen behatárolt, egyben végtelenül demotiváló meghatározásából – azzal együtt, hogy elismerem a társadalmi hatások meghatározó mivoltát, vallom, hogy az egyénnek mégis van egy bizonyos mozgástere a neme megélésében és nemi kifejezésmódja alakításában (is).

 

Talán fél éve tapasztaltam először, hogy egy néhány fős csoport tagjai – hol valódi, hol álnéven – megpróbálnak Magyarországra importálni egy az itteni viszonyok közé cseppet sem illő ideológiai torzszülöttet: a radikális feminista irányzat transzfób ágát, ami külföldön méltán nyerte el a „terf” (trans exclusionary radical feminism) nevet. Ez az eszmei áramlat, melynek angol nyelvterületen fő képviselői olyan második hullámos radikális leszbikus feministák, mint Janice Raymond, Sheila Jeffreys, Julie Bindel, valamint a Feminist Current nevű kanadai honlap, saját elmondása szerint a „transzpolitikát” kritizálja, mert azt veszélyesnek tartja a nők számára azon az alapon, hogy a transz nők valójában férfiak, akik nemritkán erőszakos céllal akarnak betörni a női terekbe. Az eszme itteni meghonosítására tett kísérletként eddig csak „paródiának” nevezett transzfób kirohanásokkal próbálkoztak a Reflektor.hu-n, valamint beszámoltak egy, a témában tartott londoni konferenciáról júl. 27-én a Tilos Rádió Zártkörű lányok c. műsorában. Emellett a Transzzsidó Kiáltvány címet viselő szövegük egy rövidített változatát kiragasztották az Auróra klubban, hátha az oda járók is belátják, milyen nevetséges és elutasítandó a transz emberek igénye, amivel identitásukat el kívánják fogadtatni. Most jött el az a pont, amikor e csoport tagjai véleményem szerint végképp túl messzire mentek: „elemzés” címen nyilvánosan elvitatták egy frissen előbújt, velük ellentétben nevét és arcát, így a szövegére érkező reakciókat vállaló transz ember tapasztalatát, önértelmezését, emberi jogait.       

 

„Weiss” először is különbséget tesz a társadalom által létrehozott tapasztalatok, valamint az egyén belső tapasztalatai között, és az utóbbiak létjogosultságát, közösségi és emberi jogi legitimációját határozottan megtagadja. (Maternálisan /paternálisan?/ kiszól a szövegből, hogy ezt még jótéteménynek is véli!) A további bekezdésekből kirajzolódik a „terf” érvelés legfőbb problémája: nevezetesen a „gender” (társadalmi nem) mint a nemi alapú sztereotípiák és társadalmi elvárások, és a „gender identity”, mint a nemi identitás (egy adott nemmel való azonosulás) teljes összemosása. A szerző, eszmetársaival együtt, úgy véli, hogy a transznemű ember nemi identitása teljes mértékben lefedhető azzal, hogy elutasítja a biológiai neméhez kapcsolódó szerepelvárásokat és/vagy szimpatizál a „választott” nem sztereotípiáival, külsőségeivel. Felrója Vay Blankának, hogy az Amnesty honlapján közzétett írásában megemlíti, hogy jól érzi magát női ruhákban. Joggal nehezményezi az öltözködési szabadság hiányát a túlzottan merev, sztereotip nemiszerep-elvárásokra épülő társadalomban, ugyanakkor elemzése nem tér ki arra a kérdésre, hogy biztosan önmagában megoldaná-e Blanka problémáját, ha kinevetés és atrocitások nélkül olyan ruhát vehetne fel, amilyen neki tetszik. Érvelése figyelmen kívül hagyja, hogy vannak olyan (hetero- és homoszexuális) férfiak, akik akár poén, akár performansz, akár szexuális izgalom okán szívesen viselnek női ruhákat, de ettől továbbra is férfiként azonosulnak, és nem kívánnak nőként élni (ők a „crossdresserek”). Az elméleti keret, amiben a szerző gondolkodik, nem tud elszámolni a gender-nonkonform (azaz a biológiai nemükhöz kapcsolódó nemi sztereotípiákat elutasító) nők és férfiak tömegeivel, akik mégsem lépnek fel a nemváltás igényével. A transzneműséget ráadásul valamiféle modern hóbortnak, a jelenkori emberi jogi törekvések vadhajtásaként állítja be, megfeledkezve arról a tényről, hogy a transzneműség valamilyen formája a legtöbb társadalomban, történelmi kortól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül megfigyelhető volt.

 

A koronát azzal teszi fel az írására, hogy nemes egyszerűséggel Vay arcába törli, hogy nem fogadja el nőnek és punktum. „Nőnek lenni egy sajátos tapasztalattal jár, amelyet a női reproduktív szerveink miatt ránk osztott szerepnek köszönhetően élünk át. Nem gondolom, hogy egy férfi élhet „nőként”: nőnek lenni nem egy felölthető életforma” – mondja. Ezzel kapcsolatban ismét számos probléma merül fel. Egyrészt, a női mivoltot a reproduktív szervekre visszavezetni akkor is már-már Kövér Lászlói magaslatokba csapó, leszűkítő értelmezés, ha a szerző elismeri, hogy a gond nem magukkal a szervekkel van, hanem mindazokkal a szerepekkel, amelyeket a társadalom ezek miatt a nőknek tulajdonít. Másrészt, a kollektív női tapasztalatnak olyan vetületei is vannak, amik nem közvetlenül a reproduktív szervek meglétéhez kötődnek: ha egy transz nő eléri az átmenetnek azt a pontját („passing”), amikor már idegenek is nőnek látják, ugyanúgy ki lesz téve a szexizmus és a nők elleni erőszak különböző megnyilvánulásainak, mint egy női reproduktív szervekkel rendelkező nő. (Magam sem tartottam Vay koedukált wc-kről szóló írását teljesen problémamentesnek, de a kritikának szerintem nem a transzneműség teljes egészében való elhiteltelenítése a megfelelő módja.) Harmadrészt, nem látom bizonyítottnak, hogy a női mivolt kizárólag a társadalomban szerzett tapasztatok mentén jön létre, és ez alapján transzneműektől elvitatható. Ennek ellentmondanak például azon transz emberek tapasztalatai is, akik már gyerekkorukban tisztában voltak a nemi identitásukkal, és az mindvégig stabil maradt.

 

Ebből nem akarom azt levezetni, hogy az átmenettel kapcsolatos drasztikus, visszafordíthatatlan lépéseket már gyerekkorban kívánatosnak tartanék – azt viszont igen, hogy érdemes lenne olyan társadalmi környezet megteremtésére törekednünk, ahol nem kellene embereknek 37 évig elfojtani azt, akik ők valójában, és emiatt nem kényszerülnének kerülőutakat tenni (amiben más nők, pl. házastársak is érintettek – igen, én is együtt érzek velük!), mielőtt végre elkezdenek úgy élni, ahogyan számukra valóban megfelel.

 

A szövegből továbbá fájdalmasan hiányoznak a gyakorlati szempontok. Nem látom a szerző érveléséből, hogy tulajdonképpen mit szeretne írásával elérni azon kívül, hogy az olvasó Vay Blankát a coming out posztja ellenére is női ruhákhoz vonzódó férfinak tartsa. Az lenne a cél, hogy Vay szálljon magába és ne éljen a „transzpolitika” biztosította lehetőségekkel, azaz továbbra is férfi maradjon? A transzneműek hosszú évtizedekig küzdöttek azért, hogy lehetőségük legyen nemüket jogilag is elismertetni, megjelenésüket hormonpótló terápiával, és ha akarják, nemi helyreállító műtéttel a nemüknek megfeleltetni – ezt visszafordítani ugyanolyan irreális törekvés, mint a nők szavazati joga ellen ágállni, vagy a nem tetsző betűket az LMBTQ sorból kiseprűzni és azt LMB-re redukálni. Ha a radikális feminizmus „transzpolitikát kritizáló” ágának (amivel olyan radikális feministák, mint Andrea Dworkin vagy Catherine MacKinnon, nem azonosulnak!) van is valid programja a testi diszfóriás emberek számára, akkor is legfeljebb javasolhatják nekik azt, partnerként megszólítva az érintetteket. Ez egy célravezetőbb módja lenne annak is, hogy itthon megakadályozzuk a transzpolitika túlkapásait. Nyugodj meg, „Eszter”, én lennék az első, aki leosztaná azt, aki be akarná tiltani a Vagina Monológokat, vagy a nőinemiszerv-csonkításról való beszédet azzal, hogy az „cisszexista”. Csodák csodája, nem akarok „vérző emberekről” sem beszélni és akármilyen hihetetlen lehet számodra, de erektált péniszek látványára sem vágyom női öltözőkben. Ilyen törekvéseket egyelőre nem tapasztaltam magyar transzneműek részéről (azt viszont például igen, hogy többen velünk együtt lépnek fel a nők reprodukciós jogaiért), de ha sor kerül erre, ígérem, nem hagyom szó nélkül. Ezek megelőzésének viszont nem az a módja, hogy „elemzés” címen felülről-kívülről megítéljünk és pellengérre állítunk embereket, hanem az együtt gondolkodás, egymás meghallgatása, a párbeszéd.  

 

Ami engem illet, én szabványtestű nőként sem kérek a női mivolt ilyen behatárolt, egyben végtelenül demotiváló meghatározásából – azzal együtt, hogy elismerem a társadalmi hatások meghatározó mivoltát, vallom, hogy az egyénnek mégis van egy bizonyos mozgástere a neme megélésében és nemi kifejezésmódja alakításában (is). Igyekszem mindenkit arra biztatni, hogy ezt a teret fedezze fel és próbálja, amennyire csak tudja, kitágítani. Azt sugallni, hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva a méhünkhöz, petefészkünkhöz társított elvárásoknak, elbátortalaníthatja a nőket a cselekvéstől, a hatalmi viszonyokkal való szembehelyezkedéstől.

Továbbá, lehet, hogy fontos dolog elemezni, hogy mit jelent nőnek lenni, de eközben érdemes azzal a kérdéssel is foglalkozni, hogy mit jelent embernek lenni.

 

Úgyhogy, „Weiss Eszter” – akárki és akárhányan is legyél éppen – szállj le Vay Blankáról, hagyd békén a transzneműeket, és takarodj ki a pinámból. 

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

0
komment