2017. augusztus 19. Névnap: Huba
Tévképzetek az Európai Unióról és ami mögöttük van. 2. rész - Tomka Béla írása

Az írás első részében azt vizsgáltuk, hogy az Európai Unió valóban egy elidegenedett szuperállam-e, mely olyan mértékben elvonja a tagállamok jogköreit, hogy azok nem tudják meghozni a polgáraik számára fontos döntéseket. Most egy újabb az EU-ra vonatkozó mítoszt veszünk szemügyre és néhány következtetést is megfogalmazunk.

 

Állítás: Az Európai Uniót senki által meg nem választott, vagyis demokratikus ellenőrzésnek alá nem vetett bürokraták működtetik. Ez a vélemény azt sugallja, hogy ettől eltérően a tagállamok döntéshozói felett folyamatosan és magas szinten érvényesül a választók kontrollja.

 

A tények: Ezzel szemben az EU-t nem bürokraták irányítják, mivel minden döntést a tagállamok képviselői hoznak. A hivatalnokok feladata az EU-ban is ugyanaz, mint a tagállamokban: a döntések végrehajtása. A döntéshozatalnak az EU-ban három fő intézménye van: 1. az Európai Parlament, melynek tagjait a tagállamok polgárai közvetlenül választják, s melybe a kisebb államok lakossága arányosan több képviselőt küld, mint a nagyobb lakosságú országok polgárai; 2. az Európai Tanács, mely a tagországok állam- illetve kormányfőiből áll; 3. a Miniszterek Tanácsa, melybe a tagállamok kormányai küldik tárcavezetőiket. Emellett a szintén a tagállamok kormányai által jelölt politikusokból álló Európai Bizottság, végül az Európai Bíróság is részei ennek a mechanizmusnak.

 

Az EU-ban a döntéshozatal szervei között szigorúan szabályozott hatalommegosztás működik, s a döntéshozatal folyamata is ugyanilyen erősen ellenőrzött. Minden alapvető fontosságú, az EU alapszerződését érintő döntéshez az összes tagállam képviselőjének jóváhagyása kell, majd ezt követően az egyes tagállamok parlamentjei is ratifikálják ezeket. Ez a folyamat vétójogot, vagyis egyedülálló ellenőrzést biztosít a kisebb tagok számára, s emellett megelőzi azt, hogy a brüsszeli bürokrácia önálló hatalmi tényezővé váljon.

 

Az alacsonyabb szintű szabályok megalkotása is a tagállamok képviselőinek hatékony ellenőrzése alatt áll. Ahhoz, hogy egy javaslatból jogszabály legyen, a Miniszterek Tanácsában a tagállamok kétszeresen minősített többségének kell megszavaznia, majd az ügyek jelentős részében szükséges az Európai Parlament jóváhagyása is, ahol az európai polgárok közvetlenül választott képviselői dolgoznak. A döntések túlnyomó részét konszenzussal hozzák a különböző testületekben. Vagyis a tagállamok képviselői egyszerűen leszavazhatják azt az előterjesztést, melyben esetleg a brüsszeli bürokrácia szempontjai érvényesülnének. Ráadásul az EU-nak nincs megfelelő apparátusa a legtöbb döntés végrehajtására, így utóbbi a tagállamokra marad, s ennek során azok szintén érvényesíteni tudják érdekeiket.

Emellett az EU döntéshozatala szélesebb nyilvánosság mellett zajlik, mint a tagállamok kormányainak működése. Az EU nem csak a döntésben közvetlenül érintettek, hanem a szélesebb közvélemény számára is követhetővé teszi a döntések folyamatát online közvetítésekkel, a dokumentumok nyilvánosságra hozatalával, rendszeres és érdemi sajtótájékoztatókkal és más módon. Jellemző, hogy az EU központi apparátusát szinte egyáltalán nem érintik a korrupciós botrányok, annál nagyobb számban előfordulnak ezek egyes tagországokban.

 

 A döntések végrehajtásáért felelős Európai Bizottság apparátusának – mint a világon minden bürokráciának – a döntés-előkészítés során lehet befolyása arra, hogy az ügyek miként kerülnek a döntést meghozó testültek asztalára, vagyis ez esetben a tagállamok vezetői elé. Ez a hatás azonban a döntéshozatali folyamat említett szigorú szabályai, s az abban résztvevők nagy száma és a nyilvánosság garanciái miatt nem tekinthető nagyobbnak, mint a tagállamok megfelelő apparátusai esetében. Az Európai Bizottság kiterjedt szabályozó jogkörrel csupán néhány szűk területen rendelkezik. Kompetenciái elsősorban az Unió egységes piacának hatékony működését, s ezen belül különösen a verseny tisztaságát szolgálják. E jogkörök híján a tagállamok képesek lennének különféle nyílt és kevésbé nyílt eszközökkel torzítani a piaci folyamatokat, mely végül az egységes piac felbomlásához vezetne.

 

Az Európai Bizottság tagjait a tagállamok kormányai delegálják, vagyis a nemzeti parlamentek ellenőrzése itt is érvényesül. Kinevezésük után a biztosok autonómiával rendelkeznek, vagyis nem visszahívhatóak, aminek a fő oka az, hogy különböző területek szakmai irányításáért felelnek. A biztos autonómiája garantálja azt, hogy a szakmai szempontok megfelelően érvényesüljenek munkája során, s ne az őt delegáló tagállam partikuláris politikai érdekei domináljanak. Közel sem egyedülálló gyakorlatról van azonban szó ebben az esetben sem. A világ legkülönbözőbb politikai rendszereiben megszokott az, hogy egy választott tisztségviselőt nem lehet visszahívni: pl. a legtöbb EU-tagállam parlamentjének képviselői esetében is ez a szabály érvényesül.

 

Van néhány olyan közös európai intézmény is, mely nem áll a tagállamok közvetlen ellenőrzése alatt: ide tartozik az Európai Központi Bank – melynek illetékessége elsősorban az euróövezet tagállamaira terjed ki –, az Európai Bíróság és a versenyhatóság (ECN), valamint a csalás elleni hivatal (OLAF). Ennek oka az, hogy – pl. a bíróság esetében – így biztosítható a napi politikától, a lobbiérdekektől való minél nagyobb függetlenség és a szakmai szempontok érvényesülése. Ez a megoldás azonban megintcsak nem az EU sajátossága, hiszen az ilyen típusú intézmények a tagállamokban is így működnek. Kivételnek az Európai Központi Bank tekinthető, mivel a tagállamok többségében a központi bankok nem élveznek ilyen függetlenséget a kormányoktól. Ennek önállósága szintén a pénzügyi döntések napi politikától való távol tartását célozza.

 

Ebből következően a vizsgált állítás hamisnak bizonyul. Az EU szinte mindegyik döntéshozója választás útján kerül pozíciójába, vagy választott képviselők ellenőrzése alatt áll. A tagállamok száma nagy, s mindegyik ország képviselőjét vétójog illeti meg a legfontosabb ügyekben. Továbbá az EU mindennapi döntéshozatala során erősen érvényesül a konszenzusra való törekvés. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy az EU-ban a politikai döntéshozók ellenőrzése több tekintetben erőteljesebb, mint a tagállamokban.

 

Mint láttuk, az EU demokratikus hiányosságait panaszoló kritikák inkább mítoszokon alapulnak, s nem a valóságot tükrözik. Ezek a vélemények gyakran olyan követelményeket támasztanak, melyek a legtöbb tagország parlamentje és kormánya esetében sem érvényesülnek. Mindez nem jelenti azt, hogy az EU demokratikus legitimációja kifogástalan, bár az EU elfogadottsága a polgárok körében általában nagyobb, mint a tagállamok kormányaié. Az EU hiányosságai ezen a téren mindenekelőtt abból adódnak, hogy intézményei és döntései szükségszerűen távolabb esnek az európai polgároktól, mint a tagállamok parlamentjeinek és kormányainak működése. Egyrészt az EU-ban 28 – a britek kiválása után 27 – ország érdekeit kell közös nevezőre hozni, mely igen komplex döntéshozatalt eredményez. Így ez nehezen áttekinthető az átlagos választó számára. A döntések folyamata egyszerűsíthető és gyorsítható lenne, ha a tagállamok szélesebb jogokat adnának az EU különböző testületeinek, erre azonban – éppen a tagállami kontroll megőrzése miatt – általában nem hajlandóak. Másrészt – főként a nyelvi sokszínűség miatt – nem létezik egységes európai közvélemény, mely nehezíti az európai szintű politikai vitákat. Ugyanakkor azt nem várhatjuk az EU-tól, hogy a demokratikus követelményeknek ugyanolyan formában feleljen meg mint a nemzetállamok, hiszen más jellegű képződményről van szó. 

 

Még e sajátosságokat figyelembe véve is azt mondhatjuk, hogy összességében a közös európai intézmények irányításában legalább annyira érvényesülnek a demokratikus értékek mint a tagállamok kormányzásában. Ezért illúzió azt gondolni, hogy az EU működési és legitimációs problémái megoldhatóak valamilyen átfogó demokratikus reformmal. Az EU ilyen jellegű nehézségeinek oka ugyanis mélyebben rejlik, mégpedig mindenekelőtt a nemzetállamok hatalmi igényei eredményezik azokat.

Az EU jövőjét főként az határozza meg, hogy az európai nacionalizmusok milyen irányt vesznek. Az európai nemzetek újabb története sokoldalúan bizonyította a nacionalizmusok virulenciáját, mely aztán döntően hozzájárult ahhoz, hogy vissza-visszatérően éles konfliktusok – gyakran véres háborúk – alakultak ki a kontinensen. A nacionalizmusok ellenségképet igényelnek, s az EU ma sok politikai vezető és átlagpolgár számára kiválóan betölti ezt a szerepet. Intézményei távol vannak, kockázat nélkül viselhető akár propaganda-háború is ellene, hiszen még csak sajtója sincs, ahol széles körben vitázhatna az ellene felhozott vádakkal. Ha az EU valamelyik testülete nyíltan politikai vitába bocsátkozna a tagállamok véleményformálóival, azok azt azonnal a tagállamok belügyeibe avatkozásként értékelnék. A demokratikus legitimációt az határozza meg, hogy a polgárok miként gondolkodnak és beszélnek az EU-ról, s nem egyszerűen az integrációs intézmények működése. Emiatt a nemzetállami politikai és média elitek szerepe kiemelkedő ebből a szempontból, hiszen döntő hatással vannak az EU-ról folytatott közbeszéd alakulására. A Brexit-vita bizonyította, hogy nyilvánvaló hazugságokkal is sikeresen lehet kampányolni az EU ellen, ha ezek az elitcsoportok nem vállalják az európai integráció igényelte önkorlátozást, hanem érdekeiket erőteljesebben kívánják érvényesíteni saját nemzetállamunk területén.

 

 (Az írás teljes, szakirodalmi hivatkozásokat és forrásokat is tartalmazó változata a Kommentár c. folyóirat 2016/6. számában jelenik meg.)  

 

 

 

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

 

 

 

 

Címkék: vélemény

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

0
komment