2017. szeptember 23. Névnap: Tekla
Miközben az EU előnyei nem eléggé láthatóak, az óriási és bonyolult szervezetet irányító intézményrendszert, vagyis Brüsszelt viszont bármilyen problémáért hibáztatni lehet.

 

Az Egyesült Királyságban június 23-án népszavazást tartanak az ország európai uniós tagságáról. Bár a tényleges kilépés a közelmúltig nem szerepelt a lehetséges forgatókönyvek között, ami most történik az Egyesült Királyságban, nem előzmény nélküli. Az EU-val kapcsolatos politikai és társadalmi konszenzus sokáig az unió folyamatos fejlődése volt: a nehézségek és (az egyes szereplők által nagyon máshol meghúzott) korlátok ellenére az integráció egyre bővül és mélyül, mert ez a folyamat adja az egész közösség alapját, motivációját és lendületét. A 2004-es, nagy bővítési kört követő csalódások, az utóbbi évek válságai és az ezek következében megerősödő euroszkeptikus, populista vagy szélsőséges politikai hangok – és az általuk kihangosított, illetve a politikai érdekből felerősített valós állampolgári vélemények és elégedetlenség – azonban egyértelművé tették: az európai integráció folytatását és irányát többé nem kezelhetjük axiómaként.

 

 

Mert hiába a sok előny, a tagság számszerűsíthető gazdasági és társadalmi haszna, a tagadhatatlan politikai vívmányok, ha mindezt az emberek nem érzik. Az utazás és a munkavállalás szabadsága, az integráció erősítését és felzárkózást célzó támogatások, mint kézzel fogható tények, illetve az egységes, békés Európa gondolata, az európai állampolgárság, mint egy nemzeti identitást, kulturális örökséget és hagyományokat kiegészítő, pozitív, érzelmi azonosulásra alkalmas közösség megteremtődése – ezek mind-mind az EU valódi eredményei. Ezen előnyök kihasználásáért és megéléséért ugyanakkor az állampolgároknak is tenniük kell. Nem automatikusan jelennek meg a pozitívumok oldalán, és bizonyos társadalmi csoportok jobban hozzájuk férnek (gyakran erősen megkérdőjelezhető módokon is), mint mások. Az EU-nak azonban ezeken a  területeken komoly felelőssége és hiányosságai vannak: az előbbiek esetében a hatékonyság és törvényesség mostaninál jobb ellenőrzésére, míg az európai identitással kapcsolatban a társadalomban egyre erősödő polarizáció okainak megértésére és politikai szempontokat is figyelembe vevő kezelésére lenne szükség.

 

Miközben az előnyök nem mindig, vagy nem eléggé láthatóak, az óriási és bonyolult szervezetet irányító intézményrendszert, vagyis Brüsszelt viszont bármilyen problémáért hibáztatni lehet, amit a választók viszont nagyon is valóságosan érzékelnek, és amelyek megoldását nemzeti kormányaiktól vagy politikai pártjaiktól várnák. Akik viszont saját tehetetlenségüket is leplezve, és/vagy racionális számításból az EU-ra mutogatnak: és itt érkezünk el június 23-hoz, amikor az Egyesült Királyság népszavazáson fog dönteni arról, hogy marad vagy távozik az EU-ból.

 

Ami most történik a szigetországban, újabb kiváló példája annak, hogy az EU-ról való közbeszéd legalább annyira (bel)politikai ügy, mint ideológiai vagy európai.  Ez önmagában még nem probléma. Az már inkább, hogy egyelőre csak az EU ellen kampányoló politikai erők képesek ezt saját javukra fordítani. David Cameron, az Egyesült Királyság kormányának vezetője ezt felismerve, és saját, első kormányzati ciklusának végéhez közeledve erősen meggyengült pozíciójának megőrzése érdekében 2013-ban ígéretet tett rá: ha vezetésével a konzervatívok (akik egyébként hagyományosan euroszkeptikusok, ez azonban nem jelent feltétlenül EU-ellenességet) nyerik a 2015-ös választást, akkor újratárgyalják az ország uniós tagságának feltételeit, és később népszavazást tartanak a kilépésről. A britek már eddig is számos területen mentesültek az egységes EU-s szabályok alól, nem tagjai az integrációt mélyítő övezeteknek (eurózóna és Schengen), számos esetben lassították vagy akadályozták az EU egyébként is lassan őrlő malmainak működését, de ezúttal még több kérdésben igyekeztek jobb pozíciót kiharcolni maguknak.

 

Ez az újraválasztott Cameron vezette kormánynak részben sikerült. Az ország a tárgyalások során hivatalosan is „felmentést” kapott az EU-tól az „ever closer union” („mind szorosabb egység”) alól, valamint nem eurózóna tagként az esetlegesen mentőcsomagra szoruló tagországok pénzügyi kisegítésében sem kell részt vállalnia. Emellett a más tagállamból érkezőknek (és családtagjaiknak) járó szociális juttatások terén a korábbinál szigorúbb, de az általuk eredetileg tervezettnél megengedőbb szabályozásban állapodtak meg; illetve ígéretet kaptak az EU-tól a piacot korlátozó adminisztráció csökkentésére a versenyképesség növelése érdekében. Ezt Cameron egyértelmű sikerként igyekezett kommunikálni, és az egyezség birtokában bátrabban vethette bele magát a bennmaradásért folytatott kampányba. A népszavazás megtartását a tárgyalások kimenetétől függetlenül ígérte meg: magáévá téve, és így lefegyverezve a konkurens, nála euroszkeptikusabb konzervatívok, és a radikális UKIP retorikáját arról, hogy az előző népszavazás óta annyit változott az EU, hogy a briteknek mindenképpen jár, hogy maguk dönthessenek az új szabályok szerinti maradásról. 1975-ben ugyanis az akkori munkáspárti miniszterelnök-jelölt (akkor még ellenzékből) ígért népszavazást az Egyesült Gazdasági Közösségből két évnyi brit tagság utáni kilépésről, majd a választások megnyerését követően – szintén júniusban – sorra kerülő népszavazáson a szavazók kétharmada a bennmaradás mellett voksolt.

 

A mostani kimenetelt azonban a legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint gyakorlatilag lehetetlen megjósolni.  Az biztos, hogy az idáig vezető út, és a végére a bevándorlók mellett kiálló Munkáspárti képviselő, Jo Cox meggyilkolásáig fajuló kampány is mély nyomokat hagy maga után: bármi is lesz a csütörtöki népszavazáson, komoly következményekkel jár az Egyesült Királyságra és az EU-ra nézve is, és nem teljesen egyértelmű, hogy milyen eredmény lenne hosszú távon a legkedvezőbb.

 

Ha a britek többsége úgy dönt, inkább elhagyná az EU-t, akkor elsősorban új feltételeket kell megszabni ahhoz, hogy az Egyesült Királyság a közös piac része maradhasson, amelynek azonban borsos ára lehet (az innen való távozás drasztikusan csökkentené az ország versenyképességét és ellehetetlenítené a helyzetét a globális piacon). Az erről szóló tárgyalások várható hosszáról csak becslések vannak, de egyes szakértők szerint akár 2-3 évig is eltarthatnak. Mert bár készülnek egy ideje a forgatókönyvek egy hasonló esetre, de azzal a ki nem mondott vággyal, hogy soha ne kelljen őket élesben használni. Bizonyos vélemények szerint az ország távozása azonban jót is tehet az EU-nak, még akkor is, ha egyértelműen kárt szenvedne emiatt az eredmény miatt gazdaságilag és politikailag is. Ha ugyanis azok a forgatókönyvek válnak valóra, amelyek a várható negatívumok összegét becsülik nagyobbra, az elrettentő példa lehet mások számára: a tagsággal eddig járó előnyök elvesztése, a pénzügyi stabilitást és gazdasági kilátásokat is komolyan veszélyeztető bizonytalanság, és a kilépés mellett kampányolók által felkorbácsolt várakozások közepette a radikálisan javuló gazdasági fejlődés elmaradásával járó csalódottság: ezek mind valós veszélyek, amelyek láttán a többi, a kilépés gondolatával kacérkodó kormány vagy politikai erő erősen elgondolkodhat: megéri-e? Ha pedig a kilépés mellett kampányolók ígéretei szerint alakul minden, és az ország gazdasági és társadalmi problémáira tényleg az EU-tól való függetlenség lesz a megoldás (amit a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben rajtuk kívül kevesen látnak reálisnak), az komoly pofon lehet az európai projekt számára.

 

Azonban a bennmaradás melletti eredmény kihívásokat is állíthat az EU elé. Cameron példája ragadós lehet: az EU ellen belengetett, a nemzeti szuverenitást, az európai egység megkérdőjelezését és a félelmeket középpontba állító népszavazási javaslattal egyrészt a korábbinál kedvezőbb feltételeket sikerült „kizsarolnia” az EU-ból, másrészt egyelőre saját helyzetét is stabilizálnia sikerült. Ugyanakkor az Egyesült Királyság hagyományosan kivételes státuszt élvez az EU-ban történelmi és gazdasági okoknál fogva, és egyáltalán nem biztos, hogy más országok esetében is ugyanilyen eredménnyel és az EU ilyen mértékű jóindulatával és engedményekre való hajlandóságával zajlanának a tárgyalások. Másrészt a „bent” válasz (várhatóan nem túl nagy arányú) győzelme a mostani helyzetben ugyan lélektanilag megkönnyebbülést hozhat számos EU-s és tagállami vezetőnek, ugyanakkor minden korábbinál jobban bizonyítja majd a társadalom megosztottságát a kérdésben. Ezzel pedig az EU vezetésének számolnia kell, és az eddigieknél jobb válaszokat kell találnia az európai társadalmak számára az Unió előnyeit és egységességét megkérdőjelező politikai erők által megfogalmazott, de az állampolgárok által is érzékelt, valós problémákra.

 

Csaba Réka, nemzetközi kapcsolatok szakértő, korábbi írása nálunk itt olvasható. 

 

 

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

0
komment