2017. június 28. Névnap: Levente
Vajon, ha valamit iróniával álcázunk, akkor nem lehet rajta morálisan fölháborodni? Művészet-e közhelyesen, hipszterkedve bemutatni azt, ami ma a nőknek mindennapi valóság?

 

Elöljáróban szögezzük le, hogy a szexizmus nem szexi. A szexizmus elleni fellépés civilizációs alapelv, és nem ízlés kérdése. És hogy mi is az a szexizmus? A szexizmus ugyanolyan, mint a rasszizmus, csak nem a bőrszín vagy etnikum, hanem az emberek neme alapján hirdeti a káros sztereotípiákat. A szexisták pedig a genderkategóriákon alapuló sztereotípiákat adják tovább, és termelik újra.

 

 

Különösen káros, hogy a reklám és a szórakoztatóipar megkérdőjelezetlenül épít továbbadott sztereotípiákra; ehhez képest fontos különbség, hogy a művészet éppen a különbözőséget, a finom árnyalatokat keresi.

Az alábbi írás a képzőművészet területén jelentkező félreértésekre reagál, egy kiállítási kritika kapcsán.

 

1.

 

Bajusz Orsolya ellenállást fejtett ki. Írt egy cikket, amelyben telibe találta annak az alpári hangon megszólaló, „ún. mű”-nek a beszédmódját, amire ő a szövegében reagált. Hogyan lehet írni valamiről, ami amellett, hogy közhelyes, még trágár is? A cikk trágár hangneme művészi érzékenységű telitalálat, mert a kérdés közepébe vág. Ezzel az írás, legalábbis az én szememben, tökéletesen adekvát formát talált a mondandójához. A cikk hangvétele azonban kicsapta a biztosítékot.

Olyannyira, hogy mára már azt gondoljuk, az „ún. mű” okozta a felzúdulást.  Az „ún. mű”-vet többen védelmükbe vették, míg a cikkíró eredeti kérdésfelvetéseivel majdnem senki sem foglalkozott. A közegbeli ellenkommentelők a probléma felismerésének lehetőségét is lesöpörték az asztalról, amikor minősíthetetlennek nyilvánították a cikk nyelvét. A cikkre adott reakció viszont előtérbe tolta magát az „ún. mű”-vet. Egy galériás nő volt csak olyan okos a művet védelmükbe vevők közül, hogy észrevegye, a cikkben több van annál, hogy csak úgy, a trágár szavakra való hivatkozással le lehessen söpörni az asztalról. Elismerte, nem tud eleget a témáról, és hangot adott abbéli igényének, hogy ezt a tudásdeficitet jó lenne betömni valahogy.

 

Ez volt a kivételes, atipikus válasz. A cikkre adott minden egyéb negatív reakció valójában meglehetősen pontosan képezi le a tipikus társadalmi működésmechanizmust. Azt, ahogyan a társadalom egy valódi probléma felismerése helyett a fókuszok áthelyezésével félrecsúsztatja, elhárítja a témát, anélkül, hogy egyáltalán észrevenné azt. Mindenki a saját érdekei mentén csúsztat félre. A legjobb példa erre a galéria viselkedése, ahogy rendíthetetlen trollként próbálja kimaxolni a váratlanul ölébe pottyant, megnövekedett figyelmet.

 

Szépen meg lehetett figyelni, ahogy a felhörgedés hulláma elsodorta az egyes emberek problémafelismerő képességét. Már ha volt nekik ilyenjük egyáltalán. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valaki egy problémát nevén nevez, és a leleplezésével elrontja a többek önfeledt játékát, nos, onnantól ő válik hibáztathatóvá, mégpedig könnyen és eredményesen.

 

Bajusz Orsolya nem érti, hogy a művészeti közeg miért legitimálja hallgatásával, elfogadó magatartásával az efféle mélyen problematikus műveket. Mert a közeg meg tud mozdulni néha, például az MMA esetében is igyekezett nem tétlenül nézni a társadalmi kártételeket. (Más kérdés, hogy többnyire eredménytelenül mozdul meg.)

 

A cikk fontos kérdése, hogy gender-témában a közeg ellenállása miért minősül nem létezőnek? Hogy lehet az például, hogy egy fiatal lány, aki az MKE kézőművészet-elmélet szakán nemrég végzett, bevállalta a kurátorságot? Azaz kurátorként nem vette észre a „ún. mű” problémáit, nem próbált jelezni a művésznek, hanem írt a kiállításhoz egy kurátori szöveget. Ez a tény önmagában is jelent valamit, számomra például azt, hogy a kurátori képzés nem foglalkozik genderelmélettel. Máris felfedezhetünk egy másik hiányt, amiről eddig nem esett szó. Pedig ez is valódi probléma, csak éppen kevesen látják.

 

Ne felejtsük el tehát, hogy a beszélgetés Bajusz Orsolya cikke kapcsán szerveződött, a cikk lendítette mozgásba a szunnyadó közeget és nem fordítva. Már az estére készült meghívó és annak felvezető szövege is a sajnálatos módon a megfordított sorrendet őrzi meg az utókor számára. Hogy miért fordult meg a sorrend, és került előre a művész neve és csak hátrébb a cikk írójáé? Csak a szervezők a megmondhatói.

 

2.

Az „ún. mű”-vel kapcsolatban nem szeretnék mondani semmit. Hogy mi is várható el egy valamirevaló kortárs műtől, arról viszont igen. Rögtön két dolgot is mondanék. Az egyik, hogy a jó műben a művész a maga bőrét viszi a vásárra, nem másét. A másik, hogy a személyes érintettség, a témával való foglalkozás tétje a jó műből kiderül. Önmagában ezen kritériumok teljesülésétől még nem lesz jó egy mű, de a jó mű innen indít, ezek a megkerülhetetlen alapvetések. Maga az ominózus „ún. mű” sajnos egyik szakmai kritériumnak sem felel meg.

 

Beszéljünk viszont egy másik kérdésről. Van-e különbség aközött, hogy egy munkát nő készít-e, vagy férfi? A kérdés látszólag a 70-es, 80-as években le lett rendezve. A kérdés akkoriban arra vonatkozott, hogy vajon megállapítható-e egy műről, hogy férfi készítette-e vagy nő? A válasz akkoriban az volt, hogy ha a műből ki lehet következtetni az alkotó nemét, nem jó a mű. A kérdést azonban újra fel kell tenni, mert ma már egészen mást értünk alatta.

Mit jelent ma, 2016-ban ugyanaz a kérdés? Van-e különbség aközött, hogy egy munkát nő készít-e, vagy férfi? A válasz ma az, hogy igen, van.

 

Az valóban mindegy, 30 éve is az volt, ma is az, hogy aki a bőrét vásárra viszi, nő-e, vagy férfi. De ha valaki a másik bőrét viszi vásárra, és nem a magáét, akkor már egyáltalán nem mindegy, ha közben ráadásul még nemet is vált. Azaz például férfiként beszél olyan problémáról, ami a nőket érinti. Álszent papok és képmutató politikusok csinálják ezt, amikor az abortuszt rendszabályozzák. Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember magáról beszél-e, vagy a másikról; a saját tapasztalatait önti-e formába, vagy valaki más, általa elképzelt tapasztalatait; saját magát mutatja-e meg, vagy a másikat akarja megmutatni, akár a másik akarata ellenére. Nagyon nem mindegy, hogy az irónia önirónia-e, azaz magamat látom és láttatom-e esendőnek, vagy a másikon viccelődök. Érdekes, hogy amikor egy távoli személy, egy pap, vagy egy politikus beszél bele a nők életébe, akkor van társadalmi felhorgadás, van ellen-konszenzus. Amikor egy közeli személy (a művészeti közeg számára például egy művész) csinálja ugyanezt, már nem érthető a probléma.

 

Hát egy férfi nem mondhatja el a véleményét a nőkről? Szegény Szigeti Gábor Csongor nem mondhatja el, mi bántja őt a nők társadalmi szerepeivel kapcsolatban? Nem irányíthatja a figyelmünket egy valós társadalmi problémára? Hallom magamban ezeket az értetlenkedő kérdéseket, melyek csak azt bizonyítják, hogy a jó kortárs mű kritériumai mennyire nehezen integrálhatóak. Persze, egy férfi is elmondhatja a véleményét a nőkről, természetesen. Csak derüljön ki, mi a véleménye, és az ne legyen az irónia leple alatt akár önmaga ellentéteként is értelmezhető. És derüljön ki, miért érdekli a kérdés, mi a személyes érintettsége a témában. Valamint bírja elviselni, ha a véleménye keveseket érdekel, mert rossznak tartják az „ún. mű”-vét.

 

Címkék: vélemény

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

3
komment