2018. január 17. Névnap: Antal
Katolikus teológusként örömmel és büszkeséggel tölt el Ferenc pápa legújabb megnyilatkozása, amelyben kifejezésre juttatta, hogy az egyházaknak és a keresztény embereknek bocsánatot kellene kérniük a melegektől azért a sok szenvedésért, amelyet okoztak nekik.

 

Az idén is elérkeztünk a Pride hetéhez, hamarosan itt a büszkeség felvonulás is. Sokan utálják a melegeket, bár közülük talán nem is mindenki tudja, hogy miért.  Nem tudja, mikor a személyes ellenszenve és undora kifejezéséhez bibliai részleteket citál vagy a melegeket „szodomitaként” minden baj, katasztrófa és csapás okának tartja, akkor jó pár száz éves hagyomány elemeit használja. Ehhez tartoznak azok az egyházi illetve teológiai diskurzusok, amelyek könnyen a homofóbia táptalajává válhatnak. És akad köztük olyan is, amely ellentétesen hat és segíthet leépíteni vagy transzformálni a homofóbiát.

 

Egyházi illetve teológiai diskurzusok hatása a szexuális kisebbségekről való gondolkodásban

 

Alapvetően öt diskurzust lehet elkülöníteni egymástól, ebből az első négy (az archaikus, az apokaliptikus,  a természetjogi és a patrisztikus) könnyen és gyorsan felhasználható szexuális kisebbségekkel szembeni ellenszenv, undor és gyűlölet teológiai megalapozására. Ezzel nem állítom azt, hogy ezek a diskurzusok egy az egyben homofóbok lennének, hanem csak azt, hogy a bennük rejlő érvrendszer és gondolatiság kellő muníciót szolgáltathat a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzés, társadalmi és vallási kirekesztés illetve gyűlöletbeszéd táplálására. Az ötödik, a liberális diskurzus ezzel szemben pedig éppen a homofóbia transzformálására szolgál.

 

Az archaikus diskurzus a kultikus tisztaság elvéhez nyúl vissza, amiről a bibliai Leviták  könyvében olvashatunk. Úgy hálni férfival, ahogy nővel szokás „tisztátalan, gyalázatos dolognak” minősült (Lev 18,22 és 20,13). De azt kevesen tudják, hogy itt nem egy szexuáletikai kérdésről és nem a homoszexuális aktus önmagában való elítéléséről van szó, hanem a kultikus prostitúció gyakorlatának elvetéséről, ami az antik kultúrákban gyakori jelenség volt. Ilyenkor a papok a szentélyen belül együtt háltak férfi prostituáltakkal/templomszolgákkal azért, hogy valamiféle transzcendens élményt érjenek el. Ettől a gyakorlattól Izrael azonban szigorúan elhatárolódott. Az erre a diskurzusra épülő homofóbia a korai középkorban vált igazán jelentőssé, de még ma is közkeletű.

 

Az apokaliptikus diskurzus (olyan szemlélet, melynek központi gondolata a közelgő világvége fenyegetése) gyökerei a korai zsidó apokaliptikához nyúlnak vissza (például Hénoch könyvei). A vízözön mitikus elbeszélését illetve Szodoma és Gomora pusztulását isteni büntető ítéletként értelmezték, amiért a homoszexuális emberek bűnös szexualitását tették felelőssé. Később a 2-3. században a korai keresztény apologéták használták ezt a diskurzust azért, hogy a görög isteneket, akik gyakran nyitottak voltak mind heteró- mind pedig homoszexuális szerelmi kalandokra,megfosszák hatalmuktól és szembeállítsák őket a keresztény erkölcs elvárásaival. A Szodoma–Gomora-diskurzus kitartott egészen a középkorig, később az angol puritánok is átvették és amikor az USA-ba emigráltak, magukkal vitték az új hazába is. Felfogásuk szerint a „szodomiták” (azaz homoszexuálisok) voltak a súlyos természeti katasztrófák, éhség és egyéb csapások, krízisek okozóivá. Ezt a gondolatmenetet élesztették újra az amerikai keresztény-neofundamentalista körök az 1970-es években. Ennek egyik sajátos megnyilvánulása volt az is, amikor 2001. szeptember 11-e rettenetes tragédiájáért is a melegeket tették felelőssé.

 

A természetjogi diskurzusa katolikus morálteológia alapja, ami Aquinói Szent Tamásra nyúlik vissza. Platón és Arisztotelész voltak a természetjogi etika létrehozói. Később Szent Ágoston rendszerezte a keresztény természetjogot és Tamás adta meg ennek végleges formáját. Ő az azonos neműek szexualitását „természetellenesnek” minősítette. Számára a szexualitás minden olyan formája természetellenesnek számított, ami nem az utód nemzésére irányult. Az újkori morálteológia átvette a tomista természettant és még a 19. és 20. századi újskolasztika és hivatkozott rá.

 

A patrisztikus (ókori egyházatyák tanítására épülő) diskurzusban a keresztény platonizmus és a bibliai kinyilatkoztatás kapcsolódnak össze. Ambrus, Jeromos és Ágoston révén vált a keresztény platonizmus az egyház meghatározó teológiai diskurzusává. Ennek lényege az a tanítás, amely szerint a nemiségben szigorú bináris rend érvényesül, a férfi és női nemre jellemző viselkedési mintákat az alá-fölérendeltséggel együtt Isten akaratára vezették vissza. Az isteni legitimációval ellátott rendtől való bármiféle eltérést pedig a legélesebben elítéltek, hiszen az nemcsak Isten akaratának, de a nemek természetének is ellentmond. A patrisztikus diskurzus másik hordaléka az embert erőszakosan kettészakító, dualista szemlélet, a test és a lélek avagy a hús és a szellem szembeállítása. Ennek következtében a testre úgy tekintettek, mintha az a lélekhez képest alacsonyabb rendű lenne. Az éroszt spiritualizálták, a szerelmet pedig leválasztották a testi vágyról.

 

A liberális diskurzusa legtöbb protestáns egyházban jelen van mind Európában, mind pedig Észak-Amerikában. Alapjául a történet-kritikai bibliaértelmezési módszer ismeretei szolgálnak, amely a szentírási szövegeket azok kulturális és társadalomtörténeti kontextusával együtt vizsgálja és kimutatja azokat az egyes szövegekben rejlő eszmetörténeti és teológiai konstrukciókat, amelyek a szövegek keletkezési korának termékei, és ezért nem tekinthetőek reflexió és kritika nélkül „örök érvényűnek”. Így tilossá válik a szövegek szó szerinti értelmezése. Ehelyett a Biblia alapvető fontosságú üzenetét az Istenszeretetet és a felebaráti szeretetet teszik a teológia alapelvévé.

 

Ez a liberális szemlélet a katolikus egyházban is megjelenik, de ott sokkal kevésbé tud meggyökerezni, aminek oka a hatvanas évek szexuális forradalma után kibontakozóún. antimodernista törekvésekben keresendő. Ezeknek a törekvéseknek a hátterében különféle félelmek húzódtak, melyek szerint például a szexuális szabadosság megfertőzi majd a keresztény értékrendet, illetve a liberalizmus erősödése, a szekularizáció az egyházat hatalomvesztéssel, társadalmi pozíciója gyengülésével fenyegeti. Ezért II. János Pál és XVI. Benedek óta a katolikus egyház igyekezett ellehetetleníteni minden olyan teológiai irányzatot, amely bármiféle társadalomtudományos indíttatással rendelkezett ill. a progresszív szemléletű katolikus tételeket a szexuálmorális kérdésekben teljesen háttérbe szorították. Mindez lényegében a 2014-es családszinódusig folytatódott, ahol Ferenc pápa új cselekvési tereket akart megteremteni, de talán maga sem számolt a konzervatív körök rendkívül erős ellenállásával.

 

Az öt alapvető diskurzus jelenléte a különböző egyházakban

 

A katolikus fakultásokon és egyházi közösségekben egyrészt még mindig jelen van az új skolasztika természetjogi felfogása, másrészt a liberális diskurzus is befolyásossá vált.

 

Az evangéliumi szabadegyházakra leginkább az apokaliptikus diskurzus a jellemző, amely a szexuális kisebbségeket vádolja azzal, hogy gyalázatos bűnösségük miatt közeleg a világvége. Ez a zsigeri félelem az oka annak, hogy az evangéliumi közösségek és a fundamentalisták rendkívül emocionálisan, gyűlölettel teli módon és kegyetlenül képesek fellépni a szexuális kisebbségek ellen.

 

Az anglikán egyházban különböző diskurzusok futnak egyidejűleg. Például az afrikai anglikán egyház, amely evangéliumi-pünkösdista jellegzetességgel bír, szó szerint értelmezi a bibliai szövegeket, a homoszexualitást pedig mint nyugati-dekadens cselekvési formát utasítja el. Egyúttal jól megfér benne az apokaliptikus diskurzus is, ami Isten büntető haragjának okát a homoszexualitásban látja. Ezzel szemben például az angliai vagy az amerikai anglikán egyház felvilágosult, liberális szemléletet képvisel. Gondolkodását elsősorban az elmúlt évtizedek tudományos és társadalmi-kulturális ismereteinek hatása formálja.

 

Hasonlóan ellentmondásos elképzeléseket találunk a lutheránus és a reformált egyházakban is, ha világviszonylatban vizsgáljuk őket. Az orosz-ortodox egyház hagyományosan visszanyúl az egyházatyák keresztény-platonista teológiájához, illetve az apokaliptikus diskurzushoz, amikor homofób álláspontját legitimálni akarja. A történet-kritikai szövegértelmezés náluk még egyáltalán nem tudott meggyökerezni.

 

Összegezve azt mondhatnák, hogy választóvonal nem az egyes keresztény felekezetek között húzódik abban a kérdésben, hogy miként viszonyulnak a szexuális kisebbségekhez, hanem az a döntő, hogy vajon eljutottak-e már a irodalom tudományosan és történet-kritikailag reflektáló Biblia-értelmezéshez vagy pedig megrekedtek a biblicista (szó szerinti értelmezés) fundamentalizmus szintjén.

 

A keresztény emberek és a 21. század egyházainak felelőssége

 

Fontos kérdés, hogy a 21. század egyházai hogyan bánnak a (szexuális) kisebbségekkel, hogy vajon az alapvető emberi jogokat az egyházak el tudják-e ismerni, és ha igen, akkor miként teszik ezt meg. Az orlandói tragédia kapcsán pedig az egyházaknak fel kellene tenniük azt a kérdést is, hogy miként tudnak társadalmi szerepvállalásukkal munkálkodni azon, hogy az emberek kölcsönös tiszteletben és harmóniában éljenek egymással, anélkül, hogy bárkit megvetés, fizikai vagy lelki bántalmazás érjen szexuális orientációja miatt. Az egyházi felelős vezető személyeknek együtt kellene működniük a civil társadalmi és politikai szereplőkkel ahhoz, hogy az emberi jogok védelmében sokkal jelentősebben pozícionálják magukat.

 

A homofóbia számára táptalajt biztosító diskurzusok dekonstruálása megmutatja, hogy a kirekesztés, a bántalmazás, a szexuális kisebbségekkel szembeni lelki és fizikai erőszak, történjen az akár a keresztény egyházakban, akár azon kívül,  teológiailag nem igazolható és egyházpolitikailag elfogadhatatlan. Mindez ellentmond a keresztény hit alapüzenetének, ami az emberi méltóság és minden egyes ember személyi integritásának tiszteletéből indul ki, aminek alapja az ember istenképűsége. Az istenképmásságot pedig minden egyes ember egyformán hordozza, függetlenül saját teljesítményétől és tekintet nélkül bőre színére, származására, nemére, életkorára vagy éppen a szexuális orientációjára.

 

Katolikus teológusként örömmel és büszkeséggel tölt el Ferenc pápa legújabb megnyilatkozása, amelyben kifejezésre juttatta, hogy az egyházaknak és a keresztény embereknek bocsánatot kellene kérniük a melegektől azért a sok szenvedésért, amelyet okoztak nekik. Hogy mi motiválhatta ezt a sok bántást, megbélyegzést és kirekesztést arra rávilágított most ez a cikk.

 

Zárásként Klaus Mertes, jezsuita pap és a németországi Sankt Blasien Kollégium igazgatójának gondolatait idézném, aki a pápa szavaira rezonálva még a keddi napon arra szólította fel a katolikus egyházat, hogy kezdjen hozzá homofób megnyilvánulásai szisztematikus felszámolásához. „Az, hogy a katolikus egyház nem tud megszabadulni attól, hogy a homoszexuális emberek alapvető emberi jogait elvitassa, hanem inkább megengedi, hogy nagytekintélyű egyházi személyek olyan kulturális hagyomány elfogadását propagálják, amelyek halállal való lakolással fenyegetik a homoszexuális embereket, ellentmond az Evangéliumnak.” Mertes atya szerint különösen a Katekizmus, azaz a katolikus egyház kézikönyve, amely hitkérdésekben kötelező útmutatást tartalmaz van tele mind a mai napig egy sereg olyan homofób kijelentéssel, amely egyáltalán nem egyeztethető össze a felebaráti szeretet parancsával. 

 

Bőven van hát mit tenni, ha a szeretet erejével transzformálni akarjuk mindazt a gyűlöletet és kirekesztést, ami a szexuális kisebbségeket éri több, mint kétezer év óta. Ebben segíthetnek az emberi találkozások, az egymás szemébe nézés, a beszélgetések, az életsorsok és drámák megismerése. Valamint annak felismerése, hogy mindenkinek csak egy élete van, amiben boldog szeretne lenni, és ez nemcsak jog, de valahol Isten álma is minden emberről…

 

(Felhasznált irodalom: Kerstin Söderblom: Homophobie und Gruppenbezogener Menschenhass; Michael Brinkschröder: Homophobia)

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

26
komment