2017. október 23. Névnap: Gyöngyi
A társadalmi nemeket, mint ellenségképet használó mozgalmakat támogatók számára az olyan kategóriák, mint társadalmi igazságosság és jogok egyenlősége, nem létezik.

 

 

Amióta tanár-diák viszony létezik, a tanárok szerint régen minden jobb volt: a diákok, a könyvek, a kollégák, sőt, a konferenciák is. Az osztrák jelenkor-történeti konferencia fogadásán álldogálunk, rég nem látott kollégákkal beszélgetünk kezünkben a jó kis hűs rizlinggel. Az ott elmesélt történetek túlmutattak a szokásos történeteken, hogy ki hol és mit publikált és tanít.

 

Körünkben vanugyanis a szakma nagy tekintélye – a nyolcvanas évektől megjelenő munkái minden egyetemi kurzus alaptananyagában szerepelnek –, aki halkan szól hozzá a fogadáson zajló beszélgetéshez. Szomorú félelemmel meséli, hogy ugyan őt nehéz meglepni, de amikor a tanszéki titkárnő felhívta, hogy a haladó hagyományokat büszkén ápoló intézményben meghirdetett órája a diákok bojkottja alatt van, bizony meglepődött. Bojkott? – kérdezzük meglepve. Igen, feleli, a diákok senkit nem engedtek feliratkozni az órájára. A bojkottnak az volt az oka, hogy a kurzus címében a feminizmusszó szerepelt, és a 19. század közepe óta az egyenlőtlenségek ellen oktatással harcoló intézményben most tanuló diákok szerint a feminizmusa bináris gondolkodást támogatja. Ez a binaritás azt jelenti, hogy vannak férfiak és nők, akik a társadalom alapegységei, és a nekik tulajdonított jellemzők, illetve lehetőségek hatalmi viszonyok eredményeképpen jönnek létre. Azaz, hogy feltételezi, hogy lennének nők, mint társadalmi kategória, akik még mindig strukturálisan hátrányos helyzetben vannak, többek között a politika, gazdaság és kultúra területén. A tiltakozó diákok szerint a feminizmus mára már passzé, mert a férfi/női binaritáskerete kizárja a sokféle más identitást, és amely ráadásul a nőket szükségszerűen áldozati szerepbe helyezi el, mondván, ők szenvedik el főleg az elnyomás különböző formáit.

 

A beszélgetés ezen pontján gyorsan közbevetem, hogy az én tanszékem is lecserélte a tanszéki pólót az ikonikus, nagy történelemmel rendelkező „így néz ki egy feministáról” arra, ami azt közli, hogy a kérdésre, „határozd meg a társadalmi nemed” egy helyes válasz van, mégpedig, hogy a társadalmi nemek egy választható, mindig változó viselkedés, azaz egy performansz. Bólogatunk és mindannyiunkat érdekel a történet befejezése. A bojkott alatt álló kolléganő találkozotta tiltakozó diákok vezetőjével, aki elmondta neki, hogy olyan tanmenetet akarnak, amely nem azt mutatja, hogy a bináris gondolkodás hogyan alakult ki (nincs szükség semmilyen fehér, nyugat-európai férfira a tananyagban, se a feminizmus történetére, tehát a fehér, női szerzőkre se), hanem olyat, amely megtanítja, hogyan lehet ezt a binaritást összezúzni, legyőzni és meghaladni.

 

 

A konferencia szünetében beszélgető jelenkorkutatók egyetértünk, hogy ez az antiintellektualizmus, amely aktivizmusnak álcázza magát, úgy tűnik, lassan mindenhol megjelenik. Mint kiderül, a kolléga története itt sem ért véget. A konfliktus megoldása az lett, hogy a kurzus címét egy idézetre módosította Sojourner Truthtól; „azt úgyse tudják, kicsoda” – mondja lemondóan legyintve. Talán majd idővel, mikor átfut az akkreditációs folyamaton, a 19. századi fekete-afrikai aktivistától származó idézet rádöbbenti a diákjait arra, hogy nem ők találták fel 2015-ban a rasszizmus elleni küzdelmet. És arra, hogy a társadalmak mindig sokszínűek voltak, az elnyomások és a befogadások is sokfélék, tehát bonyolultak. Bizony annak a harcnak is története van, amelyből talán tanulni lehetne. Addig, amíg a kurzusátnevezés hivatalosan nem történik meg, nem a bojkottáló és a magukat haladónak gondoló diákok veszik fel az óráját a feminizmus történetéről, hanem a szintén az intézményben tanuló mérnökök és építészek.

 

Pompásak a feminizmus története órák – mondja nevetve a kolléga –, ezeket a diákokat őszintén érdekli ez az új tudás. Felnyitja a szemüket, hogy nem egyféle elbeszélés van, hanem sokféle. Éppen azt a részét tekintik a kurzusból jónak és pedagógiailag újszerűnek, amit a tiltakozó diákok elnyomónak és ósdinak: az egyenlőtlenségek történetiségének megértését. Majd elmélázik azon, hogy amikor ő aktív ’68-as volt, a bojkottal a fehér, férfi tanárokat büntették. Merthogy akkor főleg fehér férfiak dolgoztak a felsőoktatásban, akik kizárólag meghatározták, mi a tudás és a tudományos kánon. Akkor lassan, nagyon lassan sikerült elérni, hogy a női jogok emberi jogok legyenek. Meg nemcsak azt, hogy nőket is nevezzenek ki egyetemi tanárnak, hanem azt is, hogy a nőkkel kapcsolatos tudás bekerüljön a tananyagba, és olyan kérdéseket vizsgáljanak, amelyeknek közvetlenül a társadalom jobbítása irányába mutat. A hierarchikus tudáseloszlás intézménye és a felsőoktatás szerkezete azonban változatlan maradt. A nőtudomány és a társadalmi nemek tudománya lassan integrálódott a felsőoktatásba, tanszékek jöttek létre a hagyományos egyetemeken belül és bekerült azon intézmények közé, melyek kanonizált tudást hoznak létre, adnak át és kérnek számon. A kérdésen, hogy mit jelent ez a nehezen megszerzett tudásmonopólium, és mennyire időleges lehet megfelelő szövetségesek híján, csak kevesen gondolkodnak el.

  

Én is mesélek. Valóban az új idők szele az is, hogy amikor egy dolgozatot visszaadtam, hogy a diák írja újra, mert így nem elfogadható. Erre a diák visszaírt, hogy a diáktársainak megmutatta a dolgozatát, és őszerintük ez megfelelő, tehát nem írja át. Ilyenkor csak a legudvariasabb levél segít, melyben finoman arról informáltam a diákot, hogy ha nem írja újra a dolgozatot, akkor meg fog bukni. De hát nem lehet tudni, hogy ez a hatalmi helyzet meddig tartható. Ebben egyetértünk. A haladó pedagógia és az egyetemi reformok is így kezdődtek 1968-ban, mikor a hierarchiákat és a tudásmonopóliumot a diákok megkérdőjelezték. És milyen jól tették.

 

Egy másik kolléga azt meséli, hogy hasonló helyzetben a diák azt írta vissza, hogy ugyanazt a dolgozatot egy másik kurzus tanára jobbra értékelte, és ha ő nem fogadja el és értékeli jó osztályzattal, akkor nagyon meg fogja bánni. Ebben a helyzetben a kolléga nem tudott olyan egyszerűen atanár hatalmi, intézményes helyzetéből érvelni. Ő mindenesetre rögtön továbbította a fenyegető levelet a dékánnak, aki azonnal visszaírt, hogy kiadják a távoltartást az adott diákra, mert félnek, hogy lelövi. Mármint a tanárát. Azt a kollégát, aki ott majszolja a szendvicsét mellettem Grazban. Igaz, ez ott történt, ahol a fegyver könnyen elérhető és az erőszak, mint az intellektuális vita lezárása egyre gyakoribb. Mi pedig – a jelenkor tudósai – állunk a konferenciafogadáson és beszélgetünk arról, hogy az idők – nekünk és munkásságunknak köszönhetően is – megváltoztak. A múltban és a jövőben is arra buzdítjuk a diákjainkat, hogy gondolkozzanak kritikusan, keressék az új utakat és kérdőjelezzék meg a vélt vagy valós igazságokat. Kérdés az, hogy hogyan.

 

Főleg, mikor Európa-szerte megjelent a társadalmi nemek, mint ellenségképpel mobilizáló, a populista, újkonzervatív, modernizmus ellen fellépő, gyűlöletbeszéddel operáló mozgalom, mely a 68-as mozgalomban, illetve a felvilágosodás gondolataiban találja meg minden mai társadalmi probléma forrását. Kérdés, hogyan lehet az emberi jogi gondolkodás folyamatosságához ragaszkodni, mikor azt lényegi kritika éri. Először is az előbb említett genderellenes mozgalom vitatja létjogosultságát, másodszor pedig a binaritást, mint elnyomást létrehozók bírálják az emberi jogok rendszerét, hogy nem elég befogadó, hiszen az férfi és női keretben gondolkodik. Egyáltalán nem mellékes, hogy mi az új generációk viszonya az emancipáció történetéhez, melynek továbbmozdításáért harcolnak. És főleg mi a viszonyuk azokhoz, akik az elmúlt évtizedekben azért harcoltak, hogy a női jogok emberi jogok legyenek. Főleg azért, mert az elmúlt időszak politikai eredményei a női jogok és emberi jogok keretében intézményesültek. Megváltoztatni csak akkor lehet felelősséggel, ha helyére valós védelmet biztosító garanciák kerülnek. A társadalmi nemeket, mint ellenségképet használó mozgalmakat támogatók számára az olyan kategóriák, mint társadalmi igazságosság és jogok egyenlősége nem létezik, melyért pedig a megkülönböztetés elleni különféle egyenlősítő mozgalmak a maguk eszközeivel harcoltak, harcolnak és harcolni fognak. Megérteni a hatalmi szerkezeteket és ellenük küzdeni, ez mind a ’68-as mozgalom célja, mind a binaritás ellen elkülönüléssel reagálók közös céljai. Itt nincsen különbség. A közös veszély felismerésekor az lenne a leghatékonyabb, ha a lehetséges szövetségesek nem egymást támadnák, hanem koalíciós együttműködésre törekednének; ami persze nem megy tisztázó viták nélkül. De a bojkott a vitához nem visz közelebb, csak a gettósodáshoz. Hosszú távon pediga polarizálódáshoz és társadalmi relevancia elvesztéséhez vezet.

 

Lassan vége a fogadásnak, elfogyott a bor, visszatérünk a mindennapok kenyérkereső foglalkozásához: az oktatáshoz. Az ilyen közös beszélgetések után szokásos felszabadult szabadság érzése azonban a múlté, mert világos, hogy olyan mérföldkőhöz érkeztünk, amely mindnyájunk életét befolyásolja, és hogy megtaláljuk-e a közös és jó választ, az csak évtizedek múlva derül ki. 

Címkék: vélemény

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

0
komment