2017. augusztus 24. Névnap: Bertalan
Belülről jön, nem máshonnan. Miként az is, hogy ő adott esetben a sztereotip lányos vagy fiús módon akarja megélni a nemét.

 

Októberben volt szerencsém megírni az Amnesty International blogján, hogy 37 év férfilét után feladtam az elfojtást, nőként fogok élni. Ez volt az Előbújás napja, a felkérés 2000 karakterre szólt, 3500 lett belőle, ami még nevetségesen rövid a téma nehézségéhez képest. Egy picit kellett görgetni, és láttad az egész szöveget.

 

A Weiss Eszter néven író személynek ez azonban elég volt ahhoz, hogy átlásson rajtam, és elmondja: a valós motívációm a hagyományos férfiszerepek elől való menekülés, vonzalmam a női létezés felé a patriarchátus fantáziálásának része, aféle személyiségzavar, amelynek ráadásul messzevezető káros hatásai vannak a valódi nők egyenjogúságáért vívott harcra. Volt szíves emlékeztetni, hogy „nőnek lenni nem életforma”, és hogy nem lehetek nő, mert nem hüvellyel születtem. Ítélete nem csupán a személyemnek szólt, hanem a többi transz státuszú embernek is, akikről még 3500 karakternyi információja sincs.

 

 

Szép csomag, még jó, hogy nem nőnapra kaptam. A patriarchátus és a női egyenjogúság kifejezések használatától eltekintve akár Harrach Péter is írhatta volna.

 

 

Amikor egy transznemű coming out történetét és kontextusát ennyire leegyszerűsítve és tömörítve kell bemutatni, akkor természetesen rengeteg félreérthető és magyarázható pontunk lesz, Weiss Eszter mögött álló szerző ezekkel élt is, talán kívétel nélkül negatív irányba. Mégse ezek lekardozásába mennék bele. Sokkal több értelme van megnézni, miért utálja ennyire a radikális feministák egy csoportja annyira a transzneműeket személy szerint, úgy általában, és magát a transzszexualizmus tényét. Különösen van értelme ennek itt a Reflektoron, mely fennállása rövid ideje alatt eljutott oda, hogy utcahosszal itt jelenjen meg a legtöbb transzbaszogató, és kisebb vagy felszabadultan, teljes mértékben transzfób írás.

  

Szép teljesítmény, én például valami fajvédő blogtól vártam volna.

 

S akkor most le is szögezem: a most megjelent írás ebből a szempontból messze nem a legrosszabb. A Tilos Rádió Zártkörű lányok című műsorának egy adása, és itt korábban Hajdú Janka a vécéhasználatról szóló írása nagyon, nagyon bántó és inkorrekt volt, ez a cikk nem lépett át számos, korábban már átlépett határt, ami talán jó alapot ad a békülésre.

 

Gyanúm szerint a radikális feministák e csoportja alapvetően két okból ellenséges a transzokkal szemben.

Világképük egyik alapját, Weiss Eszter, vagy kicsoda így fogalmazta meg: „semmi természetből eredő és szükségszerű nincs abban, hogy a kultúránkban mi számít nőiesnek és férfiasnak ruházat, viselkedés, vagy bármiféle tulajdonság terén”. Szerintük a nemi szerepek, a nemek közötti különbségek teljes vagy szinte teljes mértékben mesterséges társadalmi kreációk: a külvilág neveli belénk őket. Ha nem tanítaná ezerféleképpen a társadalom a kislányoknak, hogy az elismerés és a figyelem kulcsa a kinézetük, akkor ugyanolyan mértékben és módon lenne számukra fontos a külsejük, mint a fiúknak. Ha nem tanítaná, hogy a rendes lányok vigyáznak az erkölcseikre és a jó hírnevükre, a fiúkat pedig nem jutalmazná a hódításaikért, akkor mindkét nem ugyanolyan szexuális étvággyal és szabadossággal élne. Ha a lányoknak nem kéne visszafogniuk magukat, a fiúknak nem lenne szabad vagy kifejezetten menő vadócnak lennie, akkor a két nem agressziója között nem lenne különbség.

 

Az elmélet előnye, hogy ha a két nem közötti különbségeket teljes mértékben társadalmi kreációnak fogjuk fel, akkor a megszüntetésük – elvben – könnyebb. Csak abba kell hagyni, és akkor mindenki ugyanolyan eséllyel lehet programozó és államelnök, ugyanolyan elfogadottsággal lehet több szexuális partnere és nem kell hallgatnia senkinek, hogy ő rosszul vezet, csak azért mert nő.

 

Az elmélet hátránya, hogy a transzneműek létezésükben és tapasztalataikban egyaránt cáfolják. El tudom magyarázni.

A transzneműek között nagyon sokan már óvodás korában pontosan tudták, hogy nekik nem az a nemük, amit a környezetük gondol. Az erről való tudásuk olyan biztos és erős, hogy végtelen számú konfliktust is vállalnak életük legfontosabb szereplőivel, a szülőkkel, meg persze mindenki mással. Van, aki elől hatévesen úgy kell eldugni a szabóollót, hogy ne vágja le az oda nem való testrészét. A jobbikosok szerint a transzneműeknek a norvégos sorosbérencek beszélték tele a fejét – na de egy három-négy-öt éves gyereknek? A radikális feministák szerint pedig a szűk nemi keretek elől szökik a nemváltással a transznemű. Na de egy gyerek? Aki ötévesen ragaszkodik ahhoz, hogy neki márpedig ne adjanak fiú ruhát, vagy lány ruhát, és ne hívják fiú- vagy lánynéven, mert ahhoz neki semmi köze, akkor is, ha egyébként megengedően, liberálisan nevelték? Ő zsigerből tudja, hogy mi a valódi neme, és ezt az annak ellenkezőjét teljes erővel képviselő társadalmi nyomással szemben is képviseli. Belülről jön, nem máshonnan. Miként az is, hogy ő adott esetben a sztereotíp lányos vagy fiús módon akarja megélni a nemét.

 

Annak az ötéves „fiúnak”, amelyik kiharcolja, hogy fodros szoknyában és rózsaszín csattal a megnövesztett hajában mehessen óvodába („Tudom, hogy bántani fognak, de nem érdekel” – mondta egy tündéri gyermek, konkrét példa) nem a társadalom magyarázta be, hogy ő nő, és neki fodros szoknyában és rózsaszín csattal, hosszú hajjal kell nőnek lennie. Épp ellenkezőleg, szülők, óvónők, csoporttársak, nagyszülők, mind azt mondták, hogy ezt neki nagyon, nagyon nem kéne. De az ő zsigeri igénye a női nemiségének ilyen módú megélésére erősebb.

A példa nem egyedi, transzok sokasága kezdte így. És mindegyikük élő cáfolata annak, hogy a nemi szerepek (a nők „ilyenek”, a férfiak „olyanok”) _kizárólag_ belénk nevelt társadalmi konstrukciók volnának. Nem kizárólag azok. Ráerősítenek ezerféle módon, de nem kizárólag mesterséges kreálmányok.

Nekem sajnos később esett le a tantusz, 36 évesen. Nekem a társadalom 36 éven át mondta, hogy milyen férfi keretek között kell élnem, és a jutalmat is megkaptam hozzá: enyémek voltak a férfi előjogok, nem kellett éjjel az utcán félnem, nem stíröltek, nagyobb eséllyel töltöttem be vezető poziciókat (be is töltöttem), a vicceimet viccesebbnek találták, és nem a heteroszexuális férfiak esztétikai elvárásainak való megfelelésemtől függött a szavaim és a személyiségem értéke. A bennem élő és addig elfojtott nő azonban kiverekedte magát. A transzneműség eredete magzati korban alakul ki, az agy nemi énképért felelős része másként gondol magára, mint ahogy a test egyébként fejlődik, és a kettő közötti feszültség idővel gyilkos erejű lesz. Ha a nemi szerepek kizárólag társadalmi kreációk lennének, akkor én 36 év férfi szocializáció után biztos nem rúgtam volna ki magam alól a bevált házas férfi életet. Ott volt minden egyes sejtemben az elfojthatatlan tudás, hogy nekem ehhez az élethez semmi közöm, az én saját formám egy sokszor teljesen sablonos nőiesség, sokszor teljesen sablonos férfi elemekkel. A társadalom nemi szerepekkel kapcsolatos nevelő munkája nem csak a gyerekkorukban önmagukra eszmélő transzoknál bukik el, hanem nálam is, a későn kelőnél. Zsigeri szinten lerúgtuk magunkról, ami a radikális feministák szerint egyedül meghatározónak kéne lennie a nemi sajátosságainkra nézve.

És akkor most folytassuk durván intim, személyes példákkal.

Az én nemi szocializációm fontos része volt apám tanítása, aki a nők szexuális szempontú szelekciójával kapcsolatos tudnivalókat a „mindet” szóban foglalta össze. Gyerek és kamasz koromban nagyon apás voltam, ez az útmutató nagyon fontos helyről jött, és teljesen egybe vágott azzal, amit egyébként a fiúknak mondott a világ. És bár nem így jártam el, azzal teljes mértékben hoztam egy átlagos férfi gondolkodását, hogy ha valaki tetszett és nem volt ellenszenves, akkor kész voltam a vele nyomban lefeküdni. Egészen a hormonterápiám harmadik hónapjáig. Akkor egyszer csak egy konkrét eset kapcsán azt vettem észre, hogy vége a 20 év aktív nemi élettel bevésődött férfi szocializációnak, egy szép és rokonszenves nővel nem akarnék még lefeküdni, mert még nem ismerjük egymást eléggé. Ez nekem még túl korai, előbb ismerjük meg egymást jobban. Korábban ez teljesen, ismétlem teljesen elképzelhetetelen lett volna. Azóta viszont ez a valóságom, amin nem tudok és nem is akarok változtatni, a sajátom és jól, otthonosan érzem magam benne.

Két héttel később megállapítottam: sokkal fontosabb lett a személyiség a számomra akkor is, amikor a puszta szexuális vonzerejét nézem valakinek. Olyan embereket találok szexuálisan vonzónak, akiket korábban a külsejük miatt nem értékeltem volna így.

Míg korábban a pornóvideók 75%-át tartottam visszataszítónak, most a 95%-át. A maradék öthöz sincs semmi kedvem. Unalmasnak látom, - a szexuális ingerek közül, mint a nőknél általában, a vizualitás visszaszorult.

S a legváratlanabb: elkezdett feszélyezni a gondolat, hogy akár csak közeli férfi barátok előtt félmeztelenül mutatkozzak. Pedig életem legkedvesebb emlékei a közös meztelen fürdések a Dunában, vagy a Dolomitok egy jéghideg patakjában, és nem szégyellem a nőiesség első jeleit mutató testemet. Ellenkezőleg: még soha nem voltam rá ennyire büszke. Mégis, a félmeztelenkedés, amivel mint alapvető, fontos előjogommal éltem rendszeresen férfiként, az már távol áll tőlem.

Nem az változott meg három hónap alatt, hogy mit tanít nekem a társadalom, hanem két nyomorult vegyianyag jelenléte a szervezetemben: megjelent napi 2,4 milligramm ösztrogén és 10 milligramm tesztoszteronblokkoló. Az elején kevesebb.

Szögezzük le: az általam tapasztalt változások teljes mértékben egybe vágnak a női hormonterápiát végző transzneműek általános tapasztalatainak.

 

 

Életem egyik legdöbbenetesebb információját egy transz férfitől hallottam, aki 25 év női szocializációval a háta mögött kezdett férfi hormonterápiába. Odáig rendszeresen sírt, ha oka volt rá, - egészen addig, amíg meg nem jelent szervezetében a tesztoszteron. Bár élete egyik legnehezebb időszaka jött, elérhetetlenné vált számára az érzelmi méregtelenítés eme eszköze, két és fél évvel később tudott először sírni.

A transz nők számára általában meghatározó élmény, amikor a hormonok hatására először sírnak rendesen. Megszűnik a tesztoszteron gátló hatása, ami evolúciósan indokolt volt, de akkor is szar, nagyon szar, hogy szeretnél sírni, de valamiért nem tudsz.

 

A transz férfiak, akik tesztoszteront szednek, általában arról számolnak be, hogy több lesz bennük az agresszió. Én, mint a legtöbb női hormonterápiát folytató társam azt érezem, hogy sokkal nyugodtabb, békésebb vagyok. Ezek a tulajdonságok valóban majdnem mind konzerválják a nők alávetett szerepét, - amikben Weiss Eszter szerint „semmi természetből eredő és szükségszerű nincs.”

 

Dehát van. Ezek a tapasztalatok mind, mind cáfolják, hogy a klasszikus, sztereoptíp férfi és női tulajdonságok _kizárólag_ társadalmilag belénk nevelt programok lennének.

 

De hogy ez mennyire baj?

 

Szerintem semennyire. Nem látom be, hogy miért lehetetlenítené el a nők egyenjogusítását az a tény, hogy a nemek közötti különbségek nem csak az ostoba és káros társadalmi normákból jönnek, hanem a biológiánkból is.

 

A másik, a radikális feministák transzokkal kapcsolatos problémája egyszerűbb. Valaki, talán éppen a Weiss Eszter nevet használó egyik szerző viszonylag kereken le is írta: a két nem igenis bináris, férfi vagy nő, amelyből a patriarchátus ketreceket csinált, és aki ezekből a ketrecekből kimászik, vagyis önmagát és boldogságát azon férfi és női ketrecen kívűl keresi, az nem a ketrecek lebontásán dolgozik, amely egyébként mindannyiunk kötelessége kell, hogy legyen.

Őszinte leszek: fogalmam sincs, miért ne lehetne a nők (és férfiak) számára ácsolt ketrecet úgy bontani, hogy közben én otthagytam a férfiak ketrecét.

 

Nem akarok különösebben vitatkozni ezzel az állítással. Mindig is immunis voltam a definiciók körüli vallásháborúk jelentőségére, a világ tele van annál súlyosabb problémákkal, mint hogy valaki szerint csak férfi és nő van, és a kettő között nincs semmi. Szerintem ez olyan, mint azt mondani, mint csak nappal van és éj, a kettő között nincs hajnal, pirkadat, derengés, szürkület, kora este, stb. Nem pusztán alma és körte van, hanem van egy csomó olyan körte, ami majdnem alma, egy csomó almát körtének hinnénk, és akkor még ott a birs is, ami hol alma, hol körte, tessék. Számtalan népcsoport és kultúra ismer kettőnél több nemet, a szexológusok és pszichológusok nagy többsége számára ez evidencia.

Részemről amíg valaki elfogadja teljes értékűnek azt, aki távol van a tipikus férfitól vagy a tipikus nőtől és nem bánt senkit, addig nyugodtan gondolhat rám is, mint egy kicsit fura férfira.

 

Viszont nem csak azt vitatják, hogy identitásomat megtalálhatom a férfi és a női kereteken túl, hanem azt is, hogy nő lehetnék. A Weiss Eszter mögött álló szerző egyik legfontosabb állítása volt, hogy én nem lehetek nő, mert nem hüvellyel születtem. Vagyis kizárásos alapon csak férfi vagyok és leszek és kész és passz.

A nők szaporítószervükön keresztül való kizárólagos meghatározása ott mindenképp sántít, hogy ha a jellemző nőies és férfias tulajdonságokban és preferenciákban a biológiai alapok (hormonok, fizikum, stb) részleges hatását teljes mértékben kizárja Weiss Eszter, akkor ugyanabban a cikkben hogy a fenébe lehet a női identitás komplexitását ilyen radikálisan és kizárólagosan biológiai alapokhoz, a szaporítószervekkel való születéshez kötni? Egy írás két legfontosabb állítása egymásnak tökéletesen ellentmondó logikai, világnézeti alapokon áll.

 

Ez csak nekem nem stimmel?

 

Nem csak az a probléma, hogy genderügyben már önmagában gyanús, ha valaki Harrach Péter álláspontján van, de itt még súlyos koherenciazavarok is vannak.

 

További kérdésként felmerül, hogy ki és milyen alapon osztogathatja a nőiség pecsétjét. Felteszem ehhez “eléggé” nőnek kell lenni. „Eléggé” nő, aki még nem szült? Jogosult bíráskodni, aki nem élte át a nők életének olyan meghatározó részeit, mint az anyaság, az abortusz, a vetélés, a klimax? Aki nem ismeri mindemellettt a nőket még arról az oldalukról is, amit csak szex közben mutatnak meg? “Weiss Eszter” ezeken mind túlvan, így megvan az igazolványa? Biztos? Azt tudni, hogy időnként férfi is ír ezen a néven.

 

Vagy: miért ismerné jobban a nőiség kritériumait valaki, aki nem élt férfiként és nőként egyaránt, vagyis akinek nincs külső rálátása? Hm?

 

Ne bízzuk inkább ezt a kérdést is a papokra?

 

Békülékeny javaslatom: engedjük el az ezzel kapcsolatos feszülést. Ha nem megy, akkor is őszintén el tudom fogadni, ha valaki nem fog nőnek tartani.

 

Nem hiszem, hogy a női nemi szervvel való születés ténye felül írhatná a többi testi és a lelki sajátosság szerepét, az öndefiniciót, és ami még fontosabb, azt, hogy az ember lányát a társadalom nőként kezeli. Annak minden jellemző előnyével és számosabb hátulütőjével. Szerintem az számít nőnek, akinek ez a csomag a sajátja, és ebbe a legtöbb transz nő is beletartozik. A határesetek száma persze végtelen, ami nem is baj. A transz nők társadalmi percepciója általában nem sokban különbözik egy átlagos, hüvellyel született nőtől. Egy jó-átlagos jövedelmű fehér, Pesten élő, nőies kinézetű transz és egy cisz nő sorsában és női megélésében több a közös, mint bármelyiküknek egy kistelepülésen élő sokgyermekes cigány nővel.

 

A transz nők társadalmi percepciója gyakran akkor se különbözik lényegesen a hüvellyel született nőkétől, ha történetesen jól látszik rajtuk, hogy férfiként kezdték. Ez ügyben komptens vagyok, trust me.

 

Az, hogy én nem lehetek nő, számomra egy naponta arcomba küldött rossz hír, amit nyilván sose felejtek el, de a Reflektoron újra olvasni különösebben nem volt bántó, fájdalmas. Azért is fogalmaztam úgy coming outomban, hogy nőként akarok és fogok élni, mert tudom, hogy én teljesen és igazán én már nem lehetek nő, akkor sem, ha világbéke után ez a következő legfontosabb vágyam. Vannak azonban olyan transzok, akik kisgyerek koruktól fogva önvédelmi harcokat kénytelenk folytatni a szüleik, az óvoda, az iskola ellen, hogy megvédjék saját legbelső, halálbiztosan tudott valóságát, hogy az ő neme nem az, aminek a nemi szerve alapján gondolják, akik elől hatévesen úgy kellett eldugni a szabóollót, hogy ne vágják le, akik elképesztő mennyiségű megaláztatást szenvedést kaptak azért, hogy nők legyenek, mert hiszen azok. Tudom, hogy ezt már leírtam, de nagyon fontos: valódi emberek valódi szenvedéséről és megaláztatásáról van szó, aminek esetünkben komoly elméleti, politikai relevanciája van. Ezeknek a transz nőknek nőiessége volt olyan erős, hogy azt kisgyerek koruktól az egész világgal szemben képviseljék. Felnőttként aztán vagy szert tettek egy saját hüvelyre, vagy nem, vagy még nem – például azért nem, mert nincs rá pénzük. Ha velem szemben elég hamar kapcsoltak és / vagy szerencsés a fizikumuk, akkor a környezetük gyanútlanul „hibátlan” nőként kezeli őket – nekik az arcukba vágni, hogy nem hüvellyel születtek, ezért nem nők –, dermesztően gonosz és cinikus bántás.

 

Még szerencse, hogy már megszokhatták.

 

A végére megint egy kis személyes.

Életem nagy részében elég sokat szívtam azért, mert nem voltam eléggé jó férfi. Általában azok a macsó pasasok bántottak, akik a patriarchátus fő képviselői, és akik mellettem és a transz fajtám mellett a radikális feministáknak is fő ellenségeik. Azzal cseszegettek, hogy biztos buzi vagyok, miért tartom ilyen lányosan a kezemet, biztosan a barátnőm blúza van rajtam, lányos a hangom, a nevetésem, a futásom, stb. Hozzászoktam, hogy okosabb minden egyes kiejtett szavamat, mozdulatomat ellenőrízni és férfias irányba korrigálni. Mindemellett természetes módon feminista voltam, nem azért, mert tudtam, hogy egyszer majd átkerülök a kerítés túloldalára, hanem azért, mert nehezen viselem, ha valakiket elnyomnak, megaláznak. Feminista voltam akkor is, amikor egyedül kellett konfliktushelyzetben a nők egyenjoguságát képviselni, amikor a jelen lévő nők azzal oltottak le, hogy „dehát ők szeretnek nők lenni”.

 

 

Közben környezetvédelmi és baloldali aktivistaként, politikusként, a Greenpeace szóvivőjeként megszoktam, hogy kisebb-nagyobb rendszerességel kapok gyűlöletet és támadásokat azért, amit csinálok.

 

De az új volt, hogy életemben először nem azért gyűlölnek, amit teszek, hanem azért, ami és aki vagyok. Hogy legfontosabb identitásomról jelentik ki magabiztosan, hogy nem létezik, személyiségzavar, tévedés, gyenge vagyok a férfiszerepekhez, hogy létem társadalmilag káros, a nőkre nagyonis veszélyes. (Egy 0,5% körüli kisebbség feléről van szó. A feléről, hiszen a „nőből lett” transz férfiakat valamiért általában futni hagyják).

 

Nem egy náci blog macsó kommentelői, hanem feminista nők azok, akik szerint  mindenkinek az lenne a legjobb, ha megszűnnék így ebben a formában létezni. Még egyszer: a Weiss Eszter néven most megjelent cikkben csak ellenségesség és jól támadható, de az országos átlagot megütő, és egy pont kivételével még koherensnek is nevezhető érvelés van, gyűlölet szerencsére nincs. Amiért újfent kifejezem őszinte hálámat.

 

A magam részéről el tudom fogadni, ha valaki szerint nem vagyok és nem is lehetek igazi nő (legyünk korrektek: én is így érzem), ha valaki szerint a transzneműség egy menekülési stratégia a fojtogató nemi szerepek elől stb. Azt is el tudom fogadni, ha valakinek a homoszexualitás visszataszító - rendben, de akkor csinálja otthon a homofóbiáját a négy fal között, és ne bántsa a másikat. Kultúrnépek körében, a baloldalon pedig még azon túl is alapvető, hogy a másik identitását tiszteletben tartjuk: ha valaki nyomós belső kényszer hatására nemet vált, vagy krisnás lesz, vagy vegán, akkor legyen neki elég az a baszogatás, amit ezért a világtól és a patriarchátustól amúgy is nap mint nap kap, ne üldözzük még emberi jogi, feminista vonalról is.

 

 

Annál is inkább, mert ha ezek a vélemény és világnézet különbségek fenn is állnak, attól még a fő problémánk ugyanaz, nevezetesen a férfiuralom. Okosabbnak tűnik hát azzal foglalkoznunk. Ideális esetben közösen. Ha ez nem megy, már azzal is előrébb vagyunk, ha nem egymás ellen fordulunk, hanem csak külön-külön, de tesszük, amit a nők, a gyerekek, a szexuális és egyéb kisebbségek és egyéb érző lények elnyomása ellen tenni lehet.

Mert ez akár két lépés távolságból is nagyon groteszk, hogy feminista nők indulatot és időt fordítanak a transzneműek, egy fél százalék körüli kisebbség női felének az üldözésére.

 

Már akkor se értettem, amikor nem tudtam az érintettségemről.

 

Hagyjuk abba, kérem.

 

Ha a sisterhoodra nem is tartotok érdemesnek minket, legalább arra gondoljatok, hogy van közös ellenség, mindkettőnknél nagyobb, aki röhög a mi cicaharcunkon, és közben tovább szorít a présen, hogy szülőgépeket csináljon belőletek. Csak hogy egy példát mndjak.

 

Ők az erősebbek és foglalkozzunk velük.

 

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

0
komment