2017. június 26. Névnap: János
Kritika Szilvay Gergely: „A melegházasságról – Kritika a klasszikus gondolkodás fényében” című könyvéről.

 


A melegházasság olyan téma napjainkban, mely remek lehetőséget kínál, hogy a liberális oldal képviselői bizonygathassák magukról, mennyire jó és toleráns emberek, a konzervatív oldal hívei pedig megvívhassák képzelt keresztes háborújukat a hanyatló Nyugatból áradó devianciával. Szilvay Gergely pozíciója az utóbbihoz közelít, és bár jó érveket hoz fel a másik oldallal szemben, összességében mégiscsak látványosan elkerüli a házasság intézményével kapcsolatos igazán lényegi kérdésekfelvetését vagy azon tények tárgyalását, melyek saját világképét kissé árnyalhatnák.

 

Szilvay erénye ugyanakkor, hogy a melegházasságról egy könnyen érthető, szertágazó és jól strukturált könyvet ad az olvasó kezébe. Célja nem a toleranciaverseny megnyerése vagy annak megkérdőjelezése. Feltett szándéka, hogy eljusson oda, hogy megértse és megértesse a házasság intézményéről szóló vita filozófiai jelentőségét. A cél elérése sok szempontból sikerül is, ha pedig hiszünk az érvelő vita önértékében, el kell ismernünk, nagyon tisztességesen áll a szerző választott témájához, annak ellenére is, hogy számos esetben kifejezetten hibásan mutatja be a könyv a szexualitáshoz és a nemekhez kapcsolódó vitát, vitákat, sok helyen önkényesen egyszerűsít, ami óhatatlanul rombolja a cím alapján elvárható kritikai jelleget, nagyban csökkenti az ígért fény erejét.

 

Jelen írásomban a kötet számos fejezetére nem reflektálok, aminek egyszerű okai vannak, vagy azért teszek így, mert egyetértettem azok tartalmával (az amerikai legfelsőbb bírósági döntés antidemokratikusságáról szóló rész például nagyon fontos), vagy azért, mert egyszerűen nem képezi véleményem szerint lényegi részét Szilvay érvelésének, például a fajközi házasság kérdése. Ennek megfelelően három olyan rész van, melyek mindenképp komolyabb elemzést igényelnek.

 

Az első jelentős probléma, hogy a második,„genderelméletről” szóló fejezet pontatlan, önellentmondó és nagyon egyoldalú. Önmagában persze dicsérendő, hogy a homoszexuálisok házasságáról szóló művét a nemek társadalmi szerepeiről, a férfiak és a nők viszonyáról szóló bevezetéssel indítja. Valóban fontos, hogy tudatában legyen annak az olvasó, hogy a gazdasági javak és az emberi faj egyedeinek reprodukciója összefügg, hogy ezeket a folyamatokat közösen, többek között a nemek közötti munkamegosztás kialakításával kontrollálják civilizációnkban, melynek a házasság intézménye az egyik igen fontos eszköze. (Feltételezhető, hogy amennyiben a mű szerzője a „liberális progresszió” szószólója lett volna, akkor föl sem merül, hogy a melegházasság a reprodukció társadalmi kontrolljának, éppen ezért pedig a házasság intézményének és a szexuális erkölcsök változásának az egy következménye. Az a könyv nagy valószínűséggel úgy épült volna föl, mintha a folyamatos jogkiterjesztés monotonon és egyenesen növekvő függvényének egymásra épülő állomásai vezetnének ide, mintha a stonewalli melegtüntetések jelentették volna a kezdetet, nem pedig a nőmozgalom sikerei és az azokat megalapozó technológiai változások.) Azonban Szilvay is komoly hibát vét a tárgyalt fejezetben azáltal, hogy a házasság intézményéről és a szexualitást szabályozó erkölcsi normákról úgy beszél, hogy meglehetősen ügyetlenül próbálja kikerülni annak érdemi tárgyalását, hogy ezek bizony egyértelműen azon alapultak, hogy a nők alárendelt szerepet töltsenek be egy férfiak által uralt világban. Az ugyanis ténykérdés, hogy a házasság intézményének korai fejlődési szakaszában (vajon hol is tartunk ma egész pontosan?) a nőknek egyszerűen nem volt tulajdonjoguk, hiszen maguk is a férfi tulajdonát képezték, hogy a szexualitást szabályozó erkölcsök lényege az volt, hogy biztosítsa az örökös előállítását, a nőnek pedig mind a szexuális örömöt, mind a szexualitást, mint kötelességen kívüli szeretetnyelvet megtiltotta.

 

Komoly hiba, hogy Szilvay úgy tesz, mintha létezne egységes genderelmélet, nem pedig több, sokszor egymásnak alapvetően ellentmondó genderelmélet létezne. Könyvében rögtön a genderelmélet egy posztmodern szeletével kezd, és azt úgy mutatja be, mintha az a társadalmi nemek elméletének egyetlen vagy legalábbis messze legjelentősebb irányzata volna. Ez az állítás valótlan ésellentmond a történelemnek. A társadalmi nem, mint szociális konstrukció, nem a Szilvay által ronggyá idézett queerelmélettel kezdődött. Sőt, időrendben az a legutolsó „állomás”. Márpedig a genderelmélet ezen butleri irányzata, nem pusztán nem az egyetlen vagy legjelentősebb irányzat a feminizmuson belül, hanem jelenleg is hatalmas viták tárgya. A gender autentikus definíciója, Szilvay egészen butleri definíciójával szemben ugyanis ez: 

„…a társadalmi nem és a születési szexus közötti különbség megtétele azért fontos, mert így különbséget lehet tenni azok között a nemi különbözőségek között, amelyeknek biológiai alapjuk van és azok között, amelyeknek társadalmi vagyis szocializációs alapjuk van.”

 

 

Ez a definíció − ami Rebbeca Reilly-Cooper cikkéből van, ahol a szerző a butlerizmust kritizálja feminista alapon − pedig erősen megkérdőjelezi annak a Szilvay által is használt érvnek a hitelességét, mellyel ma gyakran próbálják bebizonyítani azt, hogy a genderelmélettel dolgozó emberek tagadják a biológiai különbözőségek tényét. Természetesen lehet az ilyen vitákat belterjes és érdektelen feminista vitáknak tartani, de ha már valaki ennek az elméletnek a bemutatásával kezdi a könyvét, akkor elvárható lenne, hogy az elméleten belüli fő vitapontokat is ismertesse, persze csak az esetben, ha túl akar lépni a saját prekoncepció, a saját közönség elvárásain.

 

Épp ezért neuralgikus pont, hogy a szerző által elméleti alapnak behozott butlerizmus, és az annak megcáfolására citált konzervatív, scurtonista kritika egy valamiben közös: mindkettő tagadja, hogy a házassághoz hasonló intézményekben, melyek a reprodukció kontrolljára épültek, a nők a férfiak alávetettjei, melynek a reprodukciós kényszerből adódon biológiai és materiális gyökerei vannak. Magyarán ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyerekeket a gólya hozza, és tagadják azt, hogy a nőknek nagyobb biológiai terhei vannak a reprodukcióban, ami egyenesen vezet ahhoz, hogy mindig a munkamegosztás kevésbé megbecsült részét kapják meg. Pedig a házasság intézménye bizony ezen a munkamegosztáson alapszik, amit tagadni valóban csak Scrutonnal és Butlerrel lehet, Szilvay pedig mindkettőt használja is. Ugyanis az ember vagy azt állítja, mint a konzervatívok, hogy ez a munkamegosztásbeli különbség nem jelent egyenlőtlenséget csak „más” szerepeket, amik a psziché különbözőségéből jönnek, vagy a butleristákhoz hasonlóan azt állítják, hogy ezek a biológiai kategóriák is csak szabad identitásválasztás kérdései, ennek megfelelően pedig szabadon, értsd összevissza identifikálhatóak.

 

Az viszont már sokkal kevésbé írható a kellő mértékű teoretikai tájékozottság számlájára, ahogy Szilvay címkézgetni kezdi az általa megidézett személyeket. Ez a nyelvi roham meglehetősen agresszív. Judith Butlert, a leszbikus Judith Butlernek, Foucaultot,az AIDS-ben elhunyt, homoszexuális Michael Foucaultként, Alfred Kinseyt, a szexuális orientáció spektrumjellegét bizonyító tudóst, a biszexuális Alfred Kinseyként nevezi meg. Utóbbi eset különösen bizarr, hiszen azt az embert lebiszexuálisozni, aki szerint, mivel tulajdonképpen mindenki biszexuális, ezért mint identitás, senki sem az, meglehetősen fura. Az olvasó talán úgy érezheti, mivel ezeknek az embereknek a homoszexualitásról szóló munkásságát idézi Szilvay, releváns jelzők lehetnek az általa használtak, ugyanakkor jogosan merül fel, ha például annak a jelentős mennyiségű homoszexuálisnak, akik Judith Butlerrel nem értettek egyet és ezt le is írták, az ő véleményük szintén saját homoszexualitásukból fakad? Egy olyan szerző, mint Szilvay, aki a posztmodern queerelmélet kapcsán folyamatosan a személyes körülmények fontosságát (rassz, szexualitás, osztály) hangsúlyozó ideológiáját kritizálja olyan konzervatív gondolatokkal, mint a „józan ész”, az emberi értelem, vajon miért gondolja, hogy amikor valaki valamit leír egy témáról, az az ő magánéleti körülményeiből fakadnak? Miért az kerül előtérbe, miért az a kardinális számára, hogy ki milyen szexuális életet élt, miért nem az, hogy ki mit írt?  Ráadásul, ha ez a szexualitásról szól, és ezért különösen fontos az emberek szexualitása benne, akkor miért nincs a könyv elejére leírva, hogy ezeket állítja a heteroszexuális Szilvay Gergely? Ha kritikáról beszél, miért válik elhanyagolhatóvá a tudományos következetesség, a tárgyilagosság? Miközben ebben a műfajban bizony-bizony ezek volnának a legalapvetőbb követelmények.

 

De sajnálatos módon a patológia definíciójáról szóló fejezeten sem túlzottan nehéz fogást találni. Szilvay ebben ugyan helyesen mutatja be, hogy a patológia definíciója miként változott az idők során, és azt, hogy mi áll a Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvében (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, rövidítve DSM). Ha van olyan mű, amelyben a nyugati civilizáció megírja, mi a normális és a nem normális közötti határ, azt a DSM-ben teszi. Ezért a szerző helyesen állítja középpontba a homoszexualitás törlését a DSM-ből, azt azonban már elfelejti hozzátenni, hogy sok minden más is a hetvenes években került ki abból, és nem csak a szexuálpatológia és a parafília területén. (A DSM-5-re ráadásul már a parafília definíciója is megváltozott, hiszen különbséget tesz a parafília és a parafíliás zavar között, előbbit önmagában nem tartja kezelendő betegségnek.) Nem részletezi például azt sem, hogy lassanként az egész DSM-ben mennyire meghatározó vált a spektrumszemlélet (lásd még autizmusspektrum).Ráadásul nem említi azt a vitát, amely jelenleg is folyik a DSM-ben a transzszexualitás vagyis a genderdiszfória kapcsán. Sajnos az egész fejezet kérdőjeleződik meg azáltal, hogy nincs a patológia rendesen definiálva és nem választható el a tudományos megközelítés a szerző személyes, szubjektív álláspontjától, attól, hogy ő szerinte a homoszexualitás beletartozik-e.

A könyvből erősen sugárzik, hogy annak a szerzőnek nincs ellenére, hogy a homoszexualitás visszaállítására irányuló terápiáját támogatása. Ennek oka nem más, mint az, hogy patológiás állapotnak tarthatja a homoszexualitást, ha ezt nem is bontja ki igazából. Célozgat, sugall, de ezzel nem tudja észrevehetetlenné tenni, hogy a patológia kérdése egyszerűen el van sumákolva. A visszaállító terápiák mellett a szerző azzal érvel, hogy aki akarja, hogy megváltozhasson (ezzel tulajdonképpen azonos érvelést használ az indentitiárius-butlerista liberálisokkal), annak azt lehetővé kell tenni.

Azonban, ha Szilvay tényleg patologikusnak tartja a homoszexualitást, akkor ugye az volna a helyes, ha az is megváltozna, aki nem akar, hiszen patológiás állapot megszüntetése a cél. Ha viszont nem tartja annak, akkor meg mi a péknek változzon meg, aki akar? Akkor nem inkább az a probléma, hogy meg akar változni? A probléma ugyanis az, hogy bármilyen erősen próbálkozik a szerző, egyszerre nem lehet két egyértelműen szembenálló dolgot állítani, sugallni. Hogy a homoszexualitás nem genetikus, hanem egy pszichoszexuális rendellenesség, amit gyógyítani lehet, amitől megváltozik a szexualitás, ráadásul ugyanakkor azoknak viszont nincs igazuk, akik szerint a szexualitás egy fluid, spektrum jellegű kategória, így pedig megváltoztatható.

 

A patológiával foglalkozó rész után még egy lényegi részt kell kiemelnem a könyvből, Szilvay következő mondatára ugyanis muszáj még reflektálni:

 

„A szexuális együttlét organikus testi egyesülés, akár megtermékenyülés a következménye, akár nem – a testi egyesülés lényegéből fakadóan a megtermékenyülésre irányul, akkor is, ha az nem következik be.”

 

Ez a mondat több szempontból is mutatja, hogy Szilvay hol véti el a címben ígért kritikai gondolkodást. Először is elég elképesztő az a bátorság, amivel szerzőnk a világtörténelemben lezajlott minden egyes közösülés célját itt Budapesten, 2016-ban meg tudja határozni. Ráadásul ennyire könnyen megkérdőjelezhető tartalommal. Bár hosszasan lehetne taglalni, hogy a heteroszexuális együttlétnek is vannak olyan fizikai manifesztációi, melyek biológia felépítésünkből adódóan nem irányulhatnak a megtermékenyítésre, inkább beszéljünk arról, hogy kifelejtette Szilvay a legfontosabb dolgot, ami a reprodukciót szabályozó társadalmi intézményekkel történt: a fogamzásgátlást. Ugyanis, ha egy férfi és egy nő úgy közösülnek, hogy fogamzásgátlást használnak, azzal per definicionem az aktus iránya nem a megtermékenyítés lesz, hanem például a szexuális örömszerzés, hiszen legalább az egyik fél aktívan tesz az ellen, hogy ez legyen a következménye.

 

De nem is az a legfontosabb, hogy rámutassak az állítás igaztalanságára, hanem az, hogy valami másra hívjam fel a figyelmet, mégpedig arra, amit az állítás elfed. Azért a fogamzásgátlás a legfontosabb történés a házasság intézményével, mert a szexuális aktus, tehát maga a szexualitás volt az, amin keresztül a reprodukciót kontrollálni lehetett. A szexuális erkölcsök fölállításával, a patriarchátussal és az eltérést nem tűrő nemi szerepekkel lehetett csak ezt szabályozni. Ez azonban megváltozott, mert a szexualitás technikai feltételei megváltoztak, nem pedig azért, mert összeesküdtek a homoszexuálisok a DSM megváltoztatására, vagy azért, mert ide jutott a liberalizmus Rawls miatt.

 

Az, hogy Szilvay könyve egyáltalán megszülethetett, e strukturális változáson alapszik, és ennek a szerző egyáltalán nincs tudatában. Ebben hibádzik a kritikai vagy inkább annak vélt, akként ábrázolt gondolkodás.

 

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

0
komment