2017. március 30. Névnap: Zalán
A férfi szerep-elvárásokhoz nem igazodó férfiakat is rengeteg nagyon súlyos hátrány sújtja, amelyet szintén a nemek közti hierarchia okoz, azonban ettől nem lesznek nők.

 

Az idei coming out nap alkalmából az Amnesty International Magyarország nevű emberi jogi szervezet honlapján közölte Vay Blanka “Nőként fogok élni” című írását. Ezzel kapcsolatban több kérdés merült fel bennem, például hogy mit jelent egy férfi számára “nőként élni” és ez pontosan hogyan kapcsolódik az emberi jogokhoz.

 

Vay írása személyes tapasztalatokról szól: személyes történeteket, nehézségeket, boldogtalanságot és örömöt tár fel életéből a “női létezéshez” való viszonya szempontjából. (A “női létezés” témájára később visszatérek.) Ahogy a megjelenés helye is jelzi, a hasonló személyes tapasztalatok emberi jogi követelések alapjául szolgálnak, ezért is tartom fontosnak ebből a perspektívából válaszolni erre a fajta személyes narratívára. Hogy miért olyan hálátlan feladat manapság az emberi jogi igénnyel fellépő személyes élményt elemzésnek alávetni arra a személyes és politikai egymáshoz való viszonyán keresztül szeretnék rávilágítani.

 

Nem újdonság, hogy a személyes tapasztalatok jelentőséggel bírnak az egyenjogúsági mozgalmakban. “A személyes egyben politikai is”, szól a feminizmus második hullámának jelmondata, ami azt a felismerést összegzi, hogy a nők tapasztalatainak közös vonásai nem véletlenszerű egyéni jellegzetességekből és nem valamiféle női lényegből, hanem a nemek közti hierarchiára épülő társadalmi-politikai berendezkedéséből erednek. A megélt tapasztalat ennek megfelelően azért is fontos, mert a társadalmi jelenségek feltérképezéséhez is hozzájárul(hat), ami pedig a politikai célkitűzések alapja lehet. Más szóval az egyenjogúsági mozgalmak felszabadító törekvései (beleértve többek közt a feminizmus, a feketék és homoszexuálisok mozgalmának egyes áramlatait) számára a személyesnek azért vannak politikai következményei, mert eleve politikai (hatalmi különbségekkel átszőtt) térben jön létre. Az egyéni tapasztalatból nem közvetlenül, hanem annak társadalmi-politikai okainak feltárásából következnek a politikai követelések.

 

A tapasztalat egy másfajta, az utóbbi évtizedekben egyre dominánsabb kisebbségi politikában azonban más funkciót tölt be. Ebben a paradigmában a tapasztalat az egyén sajátos énjéből fakad, amely én velünk született, vagyis megelőzi a társadalmi jelentéseket és velük a hatalmi viszonyokat. (A legjellemzőbb példa erre, hogy a homoszexualitás a mai mainstream aktivizmus szerint velünk született - ez a “born this way” narratíva.) Ez a belső azonosság arra vár, hogy felfedezzék és láthatóvá tegyék, ami nem csak az objektív tudás forrása, hanem az elnyomó hatalommal való szembeszegülés eszköze is az identitáspolitika számára. (Ennek tipikus példája a coming out mint melegjogi stratégia: a homoszexuálisok láthatóvá válása szükségszerűen elvezet az elfogadásukhoz és egyenjogúságukhoz ebben a paradigmában.) Más szóval az identitáspolitikában a tapasztalat nem politikai térben formálódik, hanem az egyén belsejéből természetesen következik: az maga az elemezhetetlen igazság. Sőt, az erre épülő követeléseit ez a politika nem annyira politikának mint inkább természetes, velünk született emberi jognak állítja be. Olyannyira, hogy a tapasztalat társadalmi-politikai kontextusba helyezését ill. elemzését - ami, mint láttuk, az egyenjogúsági mozgalmak hőskorának fontos jellemzője - a tapasztalat megkérdőjelezésének és reakciós politikának tartja. Ez a paradigma tehát kidobja ill. kiforgatja “a személyes egyben politikai is” elvét.

 

A mai mainstream LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) mozgalom és vele Vay írása ez utóbbi politikát példázza. Ebben a politikában az érzések és tapasztalatok (például hogy valaki “női létezésre” vágyik) az egyén saját, a rajta kívülálló jelenségektől független részét képezik és ezért mindenki másnak kötelező közvetítetlen, elemezhetetlen igazságként elismerni azokat. Ebből következik az is, hogy aki mégis az identitás és tapasztalat létrejöttét elemzi, azt az egyén elleni támadásként ill. gyűlöletként értelmezi az identitáspolitika. Én most mégis elemző cikkel válaszolok egy személyes történetre. Mélyen együtt érzek Vayjal és mindenkivel, aki hozzá hasonlóan a testét okolja a bénító nemi szerep-elvárások miatt. Azonban nem gondolom, hogy azzal tesszük nekik a legjobbat, ha kérdés nélkül elfogadjuk a velünk született nemi identitás narratíváját. (Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán ezt tenni, vagy pedig egy teljes episztemológiai-ontológiai keretet fel kell adni hozzá.) Ez a kérdés ráadásul nem is csak a transzneműeket érinti: az, hogy mit jelent nőnek lenni és mit jelent férfinak lenni minden egyes nőt és férfit is érint, ezért nem intézhetjük el annyival, hogy a transzneműek saját megoldási javaslatait kötelezően elfogadjuk.

 

Mit is jelent Vay számára a “női létezés”? Valamiféle elfojtott belső lényeget, amely tetszhalotti állapotból mégis a felszínre tör, méghozzá a női ruhák és más nőiesnek tartott külsőségek segítségével. Itt van az eredendő ellentmondás: semmi természetből eredő és szükségszerű nincs abban, hogy a kultúránkban mi számít nőiesnek és férfiasnak ruházat, viselkedés, vagy bármiféle tulajdonság terén. A vonzalom tárgya, a “női létezés” tehát nem valami eredendően női dolog, hanem a nőkre osztott alárendelt szerepet fenntartó külsőségek. A szerző maga is kimondja, hogy vonzalma a “női létezéshez” egy “semmire nem kötelező izgalmas, ártatlan fantáziából” lett “akarattá”, “legerősebb vággyá”, tehát ez a viszonyulás nem egy eredendő és változatlan dolog, hanem egy folyamat, amelyben a “nőiség” valamilyen vonzalom tárgya. Ez a viszonyulás a “női létezést”, azaz a női szerep-elvárások külsőségeit természetesen nőinek és férfiak által felölthetőnek állítja be. A nők alárendelt csoportként megélt tapasztalatát ez a “női létezéshez” való viszonyulás egy patriarchális fantáziával írja felül. Őszintén örülök neki, hogy Vay a női ruhák viselésétől jobban érzi magát és élvezni kezdte életét, és azt gondolom, hogy a nagyon szűk nemi szerep-elvárásokkal szemben sokkal jobb lenne, ha mindannyian szabadabban öltözködhetnénk és viselkedhetnénk, akármi is a biológiai nemünk. Azonban senkit nem tesz nővé az, hogy vonzalmat érez a női ruhák és a nőiesség konstrukciójának más elemei iránt.

 

A férfi szerep-elvárásokhoz nem igazodó férfiakat is rengeteg nagyon súlyos hátrány sújtja, amelyet szintén a nemek közti hierarchia okoz, azonban ettől nem lesznek nők. Ezeket a férfiakat sújtó problémákat is nagyon sürgető orvosolni, de nem azzal, hogy a nőiességhez való vonzódásukat “autentikus” női létként ismerjük el. Vizsgálatot érdemlő téma, hogy az ő érdekeiket, különösen a köztük is kiszolgáltatottabbak érdekét szolgálja-e ez az elismeréspolitika. Ebbe a kérdésbe itt nem megyek bele, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy korántsem egyértelmű a válasz. Azt viszont hangsúlyozom, hogy riasztónak tartom az elnyomottsági licitet (Vay maga is a “legnehezebb helyzetben lévő kisebbségnek” nevezi a transzneműeket), ami gyakran olyan követelésekhez vezet, hogy például bizonyos kérdésekben csak az ő véleményük számítson relevánsnak. Nem részletezem sem azt, hogy én magam hányszor akartam öngyilkos lenni és mennyi ideig voltam depressziós, és nem idézek statisztikákat sem a nőket sújtó hátrányokról, mert nem tartom jó iránynak az elnyomottsági versenyt. Ezek a tapasztalatok persze fontosak, de nem azért, hogy ütőkártyaként lehessen mások követeléseivel szemben használni, hanem hogy okaikat és következményeiket elemezni tudjuk, hogy a problémákra megoldást kereshessünk.

 

Az, hogy mit értünk “női létezés” alatt ugyanis minden nőt (és férfit) érintő kérdés, ezért sem hagyhatjuk elemzés nélkül, hogy milyen hatással van a nőkre a mainstream transznemű politika. (Az például, amit Vay egy korábbi cikkben javasolt az uniszex vécék bevezetéséről nem azt támasztja alá, hogy figyelembe venné a nők érdekeit, és hogy az általa hivatkozott női szolidaritást ő is megélné a nők felé, nem pedig csak fordítva történne mindez. Ld. erről Hajdú Janka válaszcikkét.) A férfi privilégiumokról (Vay kifejezését használva) sem lehet egy csapásra lemondani akkor sem, ha valóban sok eddig biztosra vett előny vész el számára. Nőnek lenni egy sajátos tapasztalattal jár, amelyet a női reproduktív szerveink miatt ránk osztott szerepnek köszönhetően élünk át. Nem gondolom, hogy egy férfi élhet “nőként”: nőnek lenni nem egy felölthető életforma.

Hozzáfűzni való

Ez még érdekelhet

Pongrácz Gergely: Közpénzen élősködő kerékpárosok?

Egy legyintéssel is el lehetne intézni az ügyet, hiszen a statisztikák egyértelműen mutatják, hogy egyre többen és többen bicajoznak, ezzel kisebb zsúfoltságot, jobb levegőt és maguknak jobb egészséget teremtve. Azonban mivel manapság Tarlós Istvánnál és

Mi lett a Fidesszel?

De mi is lett a Fidesszel, hogy leginkább csak az mozgatja, hogy „migránskampánnyal” takarja be a csak nehezen elképzelhető mértékű korrupciót, a kormányzati cselekvés iránytalanságát, történetnélküliségét és közpolitikai pragmatizmusát?

0
komment